24

Van egy néhány évvel ezelőtti időszak, amire mint egy második szülinapként tekintek. Nem egy konkrét napról van szó, hanem huszonnégyről. December 19-től január 12-ig tartott, 2016/17 fordulóján. Érdekes napok voltak…

Amikor este elindultam otthonról, és beállítottam a kórházba, nem sejthettem, hogy a karácsonyt és a szilvesztert is ott fogom tölteni. Már az első pillanatok teljes értetlenkedésbe torkolltak, amikor oda adtam az orvosnak a papírokat, amivel beutaltak. Megnézte, majd óvatosan megkérdezte, hogy hol a beteg. Én vagyok - mondtam neki kissé meglepődve, mire ő közölte, hogy az teljes képtelenség. Adtam neki személyit, TB-kártyát, szerencsétlen pedig egyre jobban vakarta a fejét, és értetlenül pislogott. Utólag derült ki, hogy például hánynom kellett volna, meg nem lett volna szabad stabilan járnom, hasonlók. De semmi ilyesmi nem volt. Pár nappal később egy vizit során az egyik fiatal orvos nem kevés cinizmussal a hangjában oktatni kezdett, hogy talán hamarabb kellett volna orvoshoz menni. Mire egy másik, idősebb kollégája megkérdezte tőle, hogyha semmilyen tünetem nem volt, minek mentem volna? Ezen elvitatkozgattak még egy darabig az ágy mellett állva a fejem felett, én pedig továbbra sem igazán értettem mit is keresek ott.

A kórházba érkezést követően nagy hirtelen elvittek egy MR-vizsgálatra. Érdekes volt, mert a mentősről kiderült, hogy ismer Miskolcról a Rokiból - erre amúgy mennyi esély van? -, jó sok régi történetet elevenítettünk fel, jókat röhögtünk a két évtizeddel korábbi történéseken. A vizsgálat után, ki érti miért, de már nem verdeste az eget a hangulat, valahogy azért eltelt az az éjszaka. Másnaptól kezdődött el mindaz, ami egészen egyszerűen egy rossz viccnek tünt. Gyakorlatilag minden nap elcipeltek valami vizsgálatra, ahol időnként olyan hangnemben beszéltek velem, mintha minimum megöltem volna az anyjukat. Volt rá példa, hogy teljesen egyedül üldögéltem egy orvosra várva, aztán hirtelen jó sokan lettek, és mindenki előttem ment be. Nem szóltam, kevés kedvem volt hozzá, hogy esetleg a közeli buszmegállóból is behívjanak néhány véletlenül ráérő embert, esetleg kóbor kutyát, hadd várjak csak tovább. Ez már az az időszak volt, amikor roppantul untam a folyamatos és kilátástalan vitákat. Gondoltam, karácsonyra csak haza mehetek. Hirtelen jó ötletnek tűnt, de sokáig ennek a gondolatnak se örülhettem. Sorba engedték haza az összes beteget, én valahogy mindig kimaradtam ezekből a turnusokból. Amikor nagy gyanútlanul rákérdeztem, hogy ilyenkor mi van, azt a rendkívül szimpatikus és megnyugtató választ kaptam, hogy én azért nem mehetek sehova, mert ha véletlenül baj van, velem a mentő be se érne a kórházba. Aha… Vagy úgy…

A szenteste egészen rendhagyóra sikerült. Miután megettem a vacsorát - kelkáposzta főzelék volt… -, rádiót hallgattam, és azon töprengtem, hogy ez biztosan nem puszta véletlen, ami történik. Valaki, valahol úgy ítélhette meg, hogy eddig túl jól éreztem magam, most ne mászkáljak már annyit. Szóval így telt el a 2016-os karácsony.

Aztán folytatódott minden tovább. Éppen csak egy kicsit untam, hogy folyton találnak valami folyadékot, amitől történetesen az az ötletük támad, hogy ezt egy tű segítségével juttatják a szervezetembe. Számoltam, a kórházban töltött időszak alatt körülbelül százötvenszer szúrtak meg. Ez olyan napi hat, ha átlagot számolok. Sörből is sok lenne…

Elérkezett a szilveszter. Nincs is attól szebb, mint egy kórházi ágyban fekve, a plafon irányába bámulva hallgatni, ahogy éjfélkor durrognak a petárdák, meg fújják a népek a papírtrombitát. Akkor elég reménytelennek tűnt, hogy én onnan valaha is eljöhetek. Így, ebben a nyomorult hangulatban sikerült átmasírozni 2017-be. Nagyon elegem volt belőlük. Nagyon.

Nagy változást az új év januárja sem hozott. Egyre inkább úgy tűnt, még nekem, a kívülállónak is, hogy fogalmuk sincs, tulajdonképpen mit kezdjenek velem. Naponta változtak gyógyszerek, amiket persze vegyek csak be, és naponta mehettem újabbnál újabb vizsgálatokra, amelyeknek néha nem pontosan értettem a célját. Egy pénteki napon nem sokkal ebéd előtt bejött valaki, hogy pakoljak, mert átvisznek egy másik kórházba, nem sokára itt a mentő. Mondtam, hogy na, ezt pont nem, valahogy most untam meg az egészet. Hosszabb vitába keveredtem vele, leginkább azon háborgott erősen, hogy már a mentőt is elintézték, ami átvisz. Jeleztem neki, hogy hát ez alapvetően az ő problémája, nem az enyém, én most fogom magam, és elindulok haza. Szokás szerint nekem lett igazam… Annyit azért sikerült elérniük, hogy megígértem, hétfőn reggel visszamegyek, megbeszéljük a továbbiakat. De legalább három hét után a saját ágyamban aludhattam éjszaka, és közel három nap telt el úgy, hogy nem akadt senkinek sem az a korszakalkotó ötlete, hogy különböző tűkkel időnként szúrkáljon. De hát kis öröm is öröm, ugye…

Hétfőn reggel visszamentem, persze, hogy rögtön volt egy tű, ami éppen rám várt… Ismét feltették a korábbról már jól ismert lemezt, miszerint át kellene menni egy másik kórházba. Jó, gondoltam, onnan is haza tudok menni, amikor éppen rájuk untam. Elkezdődött a várakozás a mentőre. Mondtam, hogy inkább átmegyek villamossal, az némileg kiszámíthatóbb közlekedési forma. Á, ugyan, mindjárt itt a mentő. Hát… Vagy én nem ismerem a mindjárt szó jelentését, vagy ők. Reggel nyolckor kezdtem várni, délután négy körül jött meg. Addig egy széken üldögéltem a kórház folyosóján, időnként elmászkáltam erre-arra, aztán jobb híján üldögéltem tovább, mit volt mit tenni. Vidám egy nap volt, de a java még csak ezután jött. Megérkezett a mentő, és átvitt a másik kórházba, ahol rögtön kialakult egy már-már szokásosnak mondható vita. Kiszállok a mentőből, mennék befelé, erre utánam szólnak, hogy hohó, sehova, mindjárt hoznak egy kerekes széket. Azt meg ugyan minek? Mert a főorvos úrnak az a mániája, hogy a betegek tolószékkel közlekedjenek. Itt elhangtott néhány, még Diósgyőrben tanult, a becsületsértés határmezsgyéjén mozgó jelzős szerkezet, amire rosszabb helyeken is illik kitenni a 18+-os karikát. Ebből könnyen leesett nekik, hogy jobb, ha hagynak békén gyalogolni, különben hamar elindulok a villamos irányába.

Felmegyünk, lerakom a cuccomat, jön egy nő, hogy reméli, hoztam magammal a gyógyszereimet. Hát, azt valahogy pont nem. Akkor ő honnan tudja, hogy nekem mit kell szedni? Látja, erről fogalmam sincs, én azt se tudom, hogy kell-e szedni egyáltalán valamit. Jött közben egy másik, hogy menjek a növérálláshoz, mert valami papírt ki kell töltenem. Az érdekes lesz, inkább kérdezzen, majd diktálom. Miért? Nem tudok írni? De, írni tudok, csak igazából pont nem látok. Jaaaa… Jött egy harmadik, elkezdett kérdezgetni. Hogy cigizek-e, meg hogy mikor ittam utoljára alkoholt. Próbáltam türelmesen válaszolgatni, de jól érezhetően egyre kevésbé ment. A végén azt mondja ez a kicsit butának tűnő valaki, hogy mondjak egy telefonszámot, meg egy nevet, hogy kit értesítsenek, ha velem netán történne valami váratlan. Mondom. Leírja. Majd megkérdezte, hogy ez amúgy kicsoda? Jeleztem neki csendesen, hogy igazából túl sok köze nincs hozzá, egyébként pedig a feleségem. Hú, magának még felesége is van, kérdezte nem kevés gúnnyal a hangjában. Van, és ha így folytatod, akkor felállok, és hozzád vágom a széket, amin ülök. Hirtelen csendben maradt. Barátkoztam vele, na…

Vissza a szobába, üldögélek az ágyon, bejön a sokadik, vérnyomást mérni. Kérdezem tőle, hogy az a halom papír, amit kitöltöttünk mihez kell. Holnap meg fognak műteni, azzal kapcsolatban. Hogy mi van? Mondjuk eddig erről nem szólt senki egy árva szót se. Kiderült, hogy szerintük (szerintük…) mi a probléma, és ezt műtéti úton tervezik reparálni. Vizsgálgattak itt is, este is, reggel is. Majd a fülem hallatára veszett össze két orvos, mert az egyik szerint mindenképpen meg kell műteni, a másik szerint nem. Hosszasan vitatkozgattak valahol az anyázás határán, én pedig szokás szerint untam az egészet, inkább nagyon, mint kicsit. Délelőtt olyan tíz óra magasságában mondták, hogy na, akkor nem lesz műtét, akár mehetek is hazafelé. Ó, az tök jó. Már éppen ballagtam volna el, amikor rájöttek, hogy hoppá, ez nem lát. Egyedül nem mehetek sehova. Majd hívnak mentőt. Na, azzal hagyjál békén... A telefonomat rendkívül ügyesen otthon hatytam, kértem kölcsön egyet. Kiderült, hogy a felmentő csapat este, olyan hat óra körül tud jönni. Hogy az a… De mivel egyedül nem mehettem, kénytelen voltam várni. Ismét következett több órányi üldögélés egy kórházi folyosón, étel, ital, pénz nélkül. Aztán végre befutott a gardedám, mehettem. Volna. Gyanútlanul megkérdeztem, hogy amúgy zárójelentést fogok kapni? Miért, hogy azt eddig nem? Nem. Elmentek, hogy megírják. Elkészült. Kérdeztem, hogy kell majd valami vegyszert szedni? Nincs felírva? Hát, nem annyira... Megint tanakodtak egy darabig. Mondjuk én voltam a hülye, minek kérdezősködök… De végre a kezembe nyomtak egy halom papírt, én pedig tudtam, hogy most van az a pillanat, amikor udvariasan el kell köszöni.

Sovány malac vágtában nagyon gyorsan ki a villamoshoz, mielőtt megint eszükbe jutna valami, ami egy tűvel hozható kapcsolatba. Amikor felszálltam a sárga bádoghernyóra, egészen megnyugodtam. Végre valahára megszabadultam tőlük! Kicsit még átszállok a metróra, zötykölődök pár megállónyit azzal is, utána bandukolok egy keveset a hűvös januári főpesti estében, aztán végre megint a saját ágyamban alhatok éjszakánként. És ha rajtam múlik - márpedig igen -, akkor soha többet ebben az életben ezeknek még a közelébe se megyek. De nem ám!