A kutyák, akik többen voltak...

A kutyák, akik többen voltak

A kutyázós korszakban igazából két kutyának voltam a gazdája, illetve ideig-óráig másik kettő is lakott nálam. Az utóbbiak már az ómassai időszakhoz kötődnek.

Az első, Marci, '91-ben került hozzám, egy német juhász-kuvasz keverék volt. Nem volt bonyolult lélek, kicsit az átlagos kutyákét meghaladó fizikai képességei voltak, az intellektusa ezzel ellentétes utat járt be. Ha olyanja volt, megvert különböző kutyákat, ha olyanja, akkor "szabadságolta" magát, és ment, amerre a természet hívta. Én meg utána…

Egyszer a mályi tónál voltunk, én úsztam, söröztem, ő hol úszkált, hol szaglászott valamit a levegőben, magasra tartott orral. Ettől egy kicsit tartottam, mint utólag kiderült, nem teljesen alaptalanul. Éppen a vízből figyeltem, mit csinál, amikor vett egy nagy lendületet, és huss, elrohant a házak irányába. Hát, gondoltam, majd visszajön… Viszonylag sokára érkezett meg, nem sokkal később megjelent egy jól láthatóan ideges faszi, akinek nem tűnt ismeretlennek Marci. A kutya pedig nem rajongott érte túl hevesen, mintha már találkoztak volna korábvan… Azt kérdezgette ez a kicsit ideges helyi lakos, hogy az enyém-e a kutya. Jeleztem neki, hogy mivel én próbálom leállítani az acsarkodását, mégis kié lenne. Kiderült, hogy van egy szuka - ha jól emlékszem dobbermanja -, amelyik tüzel. Aha, szóval ezt szaglászta a levegőben… Hiába volt kerítés, Marcika ügyesen átmászott, tette, amit követelt a helyzet, aztán megint a kerítésen át távozott. Elhangzottak mindenféle fenyegetések, melyek részben engem, részben a kutyát érintették. Ezzel már akkoriban se nagyon lehetett menni nálam semmire, gondoltam, Marcival meg majd rendezi, ahogy éppen akarja. A kutya teli szájjal ordított, a pali is, megittam a sört, és mivel eddigre megszáradtam, össze kaptam magam, a cuccaimat, és a kutyát is rábírva, távoztunk. Hosszasan ordibált még utánunk, de ezek az utolsó élményeim az ügyben, mert később nem találkoztam a kiskutyákkal, akiknek elvileg Marci volt az apjuk…

Egy nyári szombat estén beállított egy barátom olyan tíz óra tájban, hogy menjünk már ugyan napfelkeltét nézni a Balatonra. Mondjuk elsőre elég hülye ötletnek tűnt. Másodikra is. Mindegy… Kutya jöhet? Persze, hogy jött. Beültünk a legendás színű autóba, és robogtunk az éjszakai Magyarország kissé kihalt útjain a közepesen nagy lavór víz irányába. A kora hajnal már valahol az északi parton talált minket. Itt Marci is fürdőzött egyet valami szabad strandon, mi is, aztán megtekintettük, amiért mentünk, és elindultunk haza. Vissza már kicsit macerásabb volt, nagyobb forgalom, meleg, de valahogy sikeresen abszolváltuk a távot.

Marcit a későbbiekben egy haverom vállalta át tőlem, valami telep őrzésében vett részt, ahogy hallottam, megállta a helyét.

Rövid kutya nélküli lézengés után egyszer Diósgyőr meccsre tartottunk, és a barátom húga megkérdezte, hogy nem kell-e egy ír szetter kölyök. Dehogynem! Gyorsan kaptam telefonszámot, hivtam, mentem, megnéztem, oké. A szokásostól eltérően, jóval korábban került hozzám, talán öt hetes volt. Úgy vittem haza, hogy betettem a pulóverem kapucnijába, ott aludt a buszon utazva. Na, itt kezdődött el egy közel tizennégy évnyi történet, ami időnként még manapság se hajlandó befejeződni.

A legjobb ötletnek az tűnt, hogy folyamatosan beszéltem neki, később ez hasznosnak bizonyult, mert nekem úgy tűnt, hogy bár szóban nem válaszol, de tökéletesen érti, amit mondok. Mivel sokkal több időt töltött emberek között, mint egyéb kutyák társaságában, néha olyan benyomásom volt, mintha önmagát egy szőrös, négy lábú embernek tartotta volna inkább, mint kutyának. Mentünk mindenfelé, szerencsére szeretett barangolni, semmi problémája nem volt busszal, villamossal, vonattal, hivatalokkal. Róla bővebben itt

L. bácsival - időnként hívtuk G. faternak is, a G. a vezetékneve kezdőbetűje volt, nem pedig egy elterjedt jelző… - rendszeresen álldogáltunk kutyasétáltatás gyanánt egy helyben a legendás Középszer utcán, átellenben "Rablóék" kisboltjával.

Tőle hallottam a Zsíros bácsi legendárium egyes történeteit, aki a hatvanas években rendkívül divatos szórakozásnak hódolt, miszerint ahol volt tv-készülék, oda gyűltek a népek, és megbűvölve nézték az adást. Zsíros bácsinak azonban nem lehetett teljesen rendben a bélműködése, L. bácsi interpretálásában ez így hangzott: "Hát képzeld már Peti, az a hülye rojtosra fingta a fotel kárpitját…"

Egy alkalommal az orrunk előtt ütközött két autó. L. bácsi mem nagyon komálta a rendőröket - volt rá alapja -, így amikor azok megérkeztek a helyszínre, és próbáltak érdeklődni tőlünk, hogy mi, mint szemtanúk, mit is láttunk pontosan, kissé hűvösen azt válaszolta nekik: "Ne haragudjon, de vak vagyok, világtalan, meg színtévesztő…" Szegény rendőr annyira meghökkent a kapott válaszon, hogy engem meg se kérdezett… Nem nagyon bántam…

Sakálka az ómassai időszakban volt a lakótársunk egy darabig. Kis termetű, nagyon szeretett szökni, és ordítani. És hát elég buta is volt. Az a fajta, aki a saját érdekét se képes felfogni, megérteni. A nálunk töltött hónapok alatt gyakorlatilag semmit nem sikerült neki megtanítani, pedig próbálkoztunk ám rendesen. Mivel az erdő felé nincs kerítés, legtöbbször arra távozott, és mászkált be rendszeresen különböző házak udvaraira. Onnan lehetett tudni, hogy merre méltóztatik lenni, hogy kis hallgatózás után be lehetett tájolni, éppen hol ordít. Ha hirtelen csendben maradt, akkor számítani lehetett arra, hogy rövidesen futva megérkezik, mert ahova bepofátlankodott, ott vélhetően kezdett számára szorulni a helyzet.

De volt olyan is, hogy hajnalban a Vadász sarkától próbált a saját elképzelései szerint rendet rakni a buszra várakozó helyiek között, akik ezt némileg nehezményezték. Joggal. Amikor lementem, hogy haza zavarjam, akkor elszaladt, de legalább csend lett. Hajnalban az nem rossz…

Egy idő után eluntam az állandósuló attrakcióit, visszakerült oda, ahonnan jött. Akkor ott estek kétségbe, de ezt már az ő problémájuknak gondoltam.

Került az egyik szomszédunkhoz Massán egy kis puli. Nagy szükségük nem lehetett rá, egy póznához kikötve tartották, egészen rövid láncon. Túl sok lehetősége a mozgásra nem lévén, unatkozott, a legapróbb mozgást is percekig tartó üvöltő ugatással jelezte. Kicsit kezdtem unni a gyakorlatilag folyamatos hangoskodását, megkérdeztem K. bácsit, a gazdit, kell-e nekik a kutya. Nem. Akkor adja nekem. Jó. Egy reggel felhozta azon a láncon vezetve, amivel addig ki volt kötve. Ahogy K. bácsi hátat fordított, és elment, rögtön levettem szerencsétlen jószágról a láncot, a nyakörvvel együtt. Szegényke alig hitte el, hogy mehet, amerre úri kedve tartja, nincs lánc. Csend is lett egyből, inkább nézelődött, szaglászott, bolyongott az udvaron fel-alá, az érdekesebb.

Egy szép őszi nap volt, amikor szerintem életében először járt kint az erdőn, amitől egy percre se lakott. Atával és velem indult neki az ismeretlennek. Annyira tetszett neki a jó vastagon lehullott avar, hogy úgy futkosott benne, hogy az orrát szinte a földön tartva rohant, jól láthatóan élvezte, hogy felveri a száraz leveleket, ami utána szállingózott egy ideig a levegőben. (Azt, hogy utána otthon hány kullancsot szedtem ki belőle, inkább hagyjuk.) Érdekes volt látni, nagyon hamar felmérte, ha figyeli Atikát, és bizonyos füttyökre, tapsokra, szavakra hozzá hasonlóan reagál, akkor megdícsérem. Két-három nap múlva, már nyugodtan lehetett császkálni a két kutyával kint az erdőben, mert a puli figyelte a szettert, mit szabad, mit nem, hova lehet menni, hova nem, nem is volt baj vele. Mindössze K. bácsi értetlenkedett egy kissé, hogy mit csináltam a kutyával, hogy nem ugat folyamatosan. "El van engedve, nem kötöm meg…"

Viszont azt már a legelején tudtam, hogy sokáig nem maradhat nálam. Igyekeztem neki jó helyet találni. Végül valahova az Alföldre került, egy tanyára, ott aztán szerintem terelgethetett kedvére. Amikor jött érte a kocsi, hogy elvigyék, valószínűleg érezte, hogy jó helyre megy, mert úgy ugrott be, mintha zsinóron húzták volna. Közben pedig lendületesen csóválta a farkát, valami nagyon tetszett neki aznap. Kedves jelenség volt abban a rövid időben, amíg nálunk lakott.

Több kutyám nem lesz. Ha esetleg változna a helyzet, szólok. De nem fog.