Álom

2016 végén nem csak annyi változás zajlott le az életemben, hogy búcsút inthettem a látásomnak. Amikor haza mentem a kórházból, hamar tudatosult bennem, hogy tv-t nézni, olvasni vélhetően többet nem fogok, hacsak valami hatalmas változás be nem áll az orvostudományban, hiszen akkor jóindulatúan közölte velem Csókay professzor úr, hogy inkább ne kezdjek bele mindenféle szemészeti kezelésbe, mert javítani nem lehet a látásomon, ellenben rontani még van hova. Azaz úgy tűnt, hogy két út áll előttem, ha látni akarok: vagy a szervezetem dönt úgy, hogy önszorgalomból helyreállítja a látásomat - erre mutatkozik némi esély, mert azokat az apróbb javulásokat, amik az évek alatt történtek, szegény szemorvosnő, akinél néha feltűnök, úgy összegezte, hogy azok leginkább a Vatikán hatáskörébe tartoznak -, vagy jönnek "a ufókok", aztán megszerelik a szemem, mert olyan szimpatikus ez a dagadt, szakállas csávó. Hát, ez utóbbira azért nagy összegben nem fogadnék… Mert ugye úriember biztosra nem fogad… Attól mondjuk tekintsünk el, hogy tulajdonképpen mennyire is számítok úriembernek…

De alapvetően nem is erről akartam írni. Hanem az éjszakai álmokról. Korábban kifejezetten feleslegesnek tartottam az alvást, úgy voltam vele, hogy kultúrált ember nem fekszik le aludni aznap, amikor felkelt. Mondjuk ehhez igyekszem ma is tartani magam. Korábban komplett hülyeségeket álmodtam, amit reggel igyekeztem elfelejteni. Ellenben azóta, hogy a trombózis némileg átalakította az agyi keringésemet, azóta csupa olyat, amiről reggel nem tudom pontosan, hogy amit álmodtam, az álom volt, vagy esetleg tényleg megtörtént. Annyira valóságos. Álmomban nyoma sincs annak, hogy sérült lenne a látásom, mindent látok. Erre azt a választ kaptam, amikor rákérdeztem, hogy tudat alatt nem vettem tudomásul a látásvesztést, és ez állítólag jó. Biztosan így van, hacsak éppen nincs màsként. De ez csak az egyik része annak, amit nem értek. Álmomban csupa valósàgos helyen járok, viszont szinte kizárólag olyanokkal, akik bár korábban ugyan szerves részét képezték az életemnek, de azóta már meghaltak. Néha keverednek az idősíkok, volt olyan, hogy apámmal beszélgettünk Dorkáról (1 év van apu halála és Dorka születése között), de olyan is, amikor nagymamámmal a Népkert en vagyunk és Ata kutya is ott van (itt hat év a különbség). Sétáltam Atával a Duna parton, a Marinán, és szörnyülködtem, hogy iszik a Dunàból. Itt csak az volt az érdekes, hogy amikor Ata volt, nem tudtam, hogy van Marina part. Igazából ma is remekül ellennék enélkül a tudàs nélkül…

Az egyik legmorbidabb álmom az volt, hogy apuval kimentünk a Szentpéteri kapui temetőbe. Ő ment a sírhoz, én mentem vízért. Ahogy megyek én is a sírhoz, messziről nézem apámat, ahogy tesz-vesz a sír körül, ahol sírkövön ott van a neve, alatta az évszámokkal.Hát…

Hajzsó Peti is rendszeres éjszakai szereplő nálam. Többnyire a diósgyőri kódorgásainkat csinàljuk, ugyanazokat, mint régen. És továbbra is Petikémnek szólítjuk a màsikat, mivel ezt a megszólítást mindketten rühelltük, így adta magát, hogy egymàst így szólítsuk. Vele a Zaccba mentünk be egy álmomban, ami annyira élethűre sikerült, hogy még a csapolt sör illatát is éreztem. Korábban álmomban hangokat se hallottam, nem hogy szagokat, illatokat érezzek. Ennyi előnye tehát volt annak, hogy elvesztettem a látásomat. Azért, ha egészen őszinte akarok lenni, szívese visszacserélném a régi, hülye álmaimat arra, hogy megint lássak. És ne csak éjszaka, álmomban.