Árkon, bokron, réztrombitán...

Árkon, bokron, réztrombitán…

Ezek a történetek csak úgy fogták magukat, és valahogy megtörténtek. Én pedig, természetesen egészen véletlenül persze, de valamiért mindig ott voltam. Hogy segítsek időben elhelyezni: a kilencvenes évek eleje, közepe az az időszak, ahol járunk.

Hógolyózás 1.

Nem volt az nagy ritkaság akkoriban, hogy a Győri kapuban, az egyik kocsmában múlattuk az időt, az orrunk előtt jártak a villamosok. Tél volt, már hó is esett, nem is kevés. Ez adta az ötletet. Kedves barátom figyelte, mikor megy az egyik ismerős villamosvezető a Tiszai felé, meg hogy melyik villamos után. Mivel nem nagyon van lehetőség "előzni", így amikor megy Diósgyőr felé, akkor is azután fog jönni. Ezt kihasználva erősen figyeltünk, majd amikor eljött a cselekvés ideje, kimentünk, és a sínre összehordunk egy viszonylag nagy kupac havat. Az eredmény sejthető… Jó nagy sebességgel érkezett a villamos, és alaposan szétcsapta a kupacot. Mi pedig röhögtünk. De nem értük ám be ennyivel! Jön majd megint, ahogy megy a Tiszaira. Testületileg átvonultunk a másik oldalra, gyúrtunk jó sok hógolyót, majd amikor jött, viszonylag kiadósan megdobáltuk. Ezzel az akcióval aztán befejezettnek tekintettük a napnak ezt a részét, és egyéb teendőnk nem lévén, hogy ne unatkozzumk nagyon, átmentünk egy másik kocsmába Diósgyőrbe. Ott már nem dobáltunk meg senkit és semmit.

Hógolyózás 2.

Tapolcán szórakoztunk egy barátommal, viszonylag sokáig, hajnali egy óra, negyed kettő tájékán gondoltuk úgy, hogy lassan ideje lenne hazafelé vánszorogni. Ballagunk az Avas irányába az út mellett. Szintén nem kevés hó volt, a mellettünk elhaladó kocsikat dobáltuk hógolyóval. Hirtelen jó ötletnek tűnt, hiszen erősen meg voltunk "jókedvesedve". A Gyerekváros környékén jártunk jön egy kocsi. Annyira nem figyeltük kik ülnek benne. Pedig kellett volna… Dobálás, megállnak. Kiszállnak. Négyen, nem is annyira a két, mint inkább a három ajtós szekrény méretű fajtából. Jajajj… Én persze rögtön futni kezdtem a prérin a térdig érő hóban a Gyerekváros felé, és ordítottam, hogy segítséééég, ezek megölneeeek! Nagy röhögés a hátam mögül, megállok. A barátom ott állt mellettük, ő kénytelen volt maradni, nem feltétlenül saját elhatározása volt ez. Mondjuk úgy, hogy megkérték rá… Álltunk egymástól viszonylag messze. Oda kiabáltak nekem, hogyha visszamegyek, egyikünket se bántják. Na, jó, most az egyszer. Oda mentem, tényleg nem bántottak, de azért volt némi leb.szás, hogy kivel szórakozzunk, meg hogy legközelebb ne próbáljunk ilyet, mert akkor… Nagyon nem vesztek el a részletekben, de valahogy sejtettük mire próbálnak célozni… Amikor beültek a kocsijukba, és elmentek, erősen fellélegeztünk. Ha kicsit zordabb a kedvük, nagyon megvertek volna minket. Józanul se tudtunk volna komolyabb ellenállást kifejteni velük szemben, de attól az állapottól mi akkor már jó messze voltunk. De megúsztuk. Szerencsére.

Hógolyózás 3.

Tél, éjszaka, ballagunk egy buszmegálló felé, ahol majd egyszer csak jön a busz, amin melegedhetünk egy darabig. A várakozás unalmát azzal űzzük el, hogy hógolyót dobálunk. Erre-arra-amarra. Az út másik oldalán, jó messze, egy iskola. Sok ablakkal, ahogy illik. Olyan messze volt, hogy fel nem merült bennünk, hogy addig eldobunk. Ennek ellenére a barátomnak sikerült, jó nagy csörgéssel betört az egyik ablak. Kicsit megdermedve állunk, jön ki az éjszakás portás. Ő is úgy ítélte meg, hogy mi nem lehettünk, a távolság miatt. Ezért tőlünk érdeklődött, nem láttunk-e valamit. Á, nem, mert nem arra figyeltünk, csak a csörgés-zörgés miatt néztünk arra. Szerencsére ez az eset még a térfigyelő kamerák tömeges elterjedése előtt volt, így nem lett különösebb prooblémánk az ügyből.

Éjszaka a vasútállomáson

Egy észak-magyarországi kisváros, S. vasútállomása a helyszín. Akkoriban sokat jártam arra, nem teljesen puszta merő véletlenségből. Aznap valahogy úgy jött ki a lépés, hogy sikerült lekésni a legutolsó vonatot, na mindegy, megy az hajnalban is. Olyan egy óra körül a legsötétebb éjszakában beóvakodok a vasútállomás töksötét várótermébe. Üres, gondoltam, miután nézelődtem egy keveset, amennyire a sötétség engedte. Leülök, abban a pillanatban megszólal egy erősen "dartvaderre" emlékeztető hang: "Nem kell hülyének nézni!" Na, te ki a búbánatos bront lehetsz, gondolkodtam, majd a szememet meresztve feltűnt egy folt a váróterem másik végében. Kiderült, amikor oda jött - mert oda jött ám! -, hogy hajléktalan, és egy gégemikrofonja van, valami műtét miatt, az okozza a rendhagyó hangot. Kénytelen voltam beszélgetni vele - pontosabban ő beszélt, leginkább panaszkodott, én hallgattam -, szerencsére hamar eltelt annyira az idő, hogy udvariasan elköszönhettem, mondván, felülök a vonatra, hátha ott melegebb van. Nem volt, de valahogy pont nem érdekelt, viszont a beszélgetés többi részét megúsztam.

A cigány feleség

Miskolc egyik nem kifejezetten előkelő részén játszottunk az éppen aktuális zenekarral, valami iskolai rendezvényen. A billentyűs és az énekes szinte állandó szivatások céltáblája volt, remekül lehetett őket bosszantani mindenfélével. Szokás szerint aznap is elindultunk "bál" előtt a kötelező beszerző körútra a közeli boltba, jött az énekes is, természetesen ő is szomjas volt, mint általában. Bevásároltunk, álldogálunk, látjuk hogy a domboldalon a járdán, jó messze a cigánytelep irányából, jön egy meglehetősen kétes külsejű és állapotú idősebb cigány nő. Rögtön szóltunk G.-nek, az énekesnek, hogy "te, figyelj már, nem is mondtad, hogy a feleséged is jön a buliba".Mi van? Ott jön, mutattunk a közeledő nőre, kitört a röhögés, "menjetek a p.csába…" mondta, de ő is röhögött. Egészen addig, amíg a szipirtyó mellénk nem ért, és jó hangosan oda nem köszönt neki, hogy "Szevasz G.!" Na, akkor már csak mi röhögtünk, de nagyon… :)

Melyik a hús?

Kutyasétáltatás közben is könnyen meg lehetett ismerni olyan figurákat, akikről nem pontosan tudtuk, hogy hogyan is maradnak meg az élet sűrűjében. Kifogyhatatlan mennyiségben álltak rendelkezésre komplett idióták. Volt egy lány, akivel néha összefutottunk, na vele kapcsolatosan egészen jól msélhető történeteket éltünk meg.

Egyszer nyáron jön a négylábújával, már messziről jól látható volt, hogy eléggé lógatja az orrát. Mi van? Kiderült, hogy pár napja festették nála az ablaktokokat, a festő nyitva is hagyta, ő meg persze hogy bezárta. Most pedig nem tudja kinyitni. Ja, hogy te nem vártad meg, hogy megszáradjon? Nem… Hát, akkor talán vegyél egy vésőt, hátha… Jobb ötletünk nem volt hirtelen.

Egy másik alkalommal ugyanez a lány jön, majd a köszönés után egészen meglepő módon egy hosszasabb biológiai eszmefuttatás során felvázolta a csontokat, az izmokat, az inakat, a bőrt. Oké, és? De melyik a hús, az hol van? Szótlanul, döbbenten pislogtunk. Korábbról azért már ismertük annyira, hogy eszünkbe se jutott azt feltételezni, hogy esetleg viccel…

Túró Rudi

Egy barátomnak volt egy öreg angol szettere, D. Rendes, jól nevelt, jó kedélyű kutyus volt, közeli és erős barátságot ápolt a Túró Rudival. Jól neveltsége ellenére időről-időre séta közben elindult a fejében a vezérhangya, és ilyenkor nem volt hajlandó oda menni gazdihoz. Parancsra leült, lefeküdt, megcsinált mindent, de amint próbált valaki a közelébe menni, felállt, elegánsan arrébb vonult néhány méterrel, aztán várta, hogy na, most mi lesz. Ilyenkor eldobtunk kapát, kaszát, mentünk begyűjteni D-t. Ezekben az esetekben a legelső lépés az volt, hogy "Rablóéknál" (a legendás Középszer utcai garázsbolt, ahol soha nem volt leltár) "beszerződött" az elengedhetetlen Túró Rudit. Aztán indult a csalogatás:"D, nézd csak Túró Rudiiiii!" Ez többnyire hatott, csak az volt a kérdés, hogy mennyi időt töltöttünk el vele, illetve az, hogy a "belengetett" csemege hatására egyszerűen oda battyogott gazdihoz, vagy a csatárlánc valamelyik tagja elkapja a nyakörvét. Aztán hetekig, hónapokig újra rendesen sétált, majd egyszer megint csak eszébe jutott valami, és lehetett menni megint Túró Rudiért…