Ata kutya történetei - A vaddisznó

Régebben, mikor még nagyjából az erdő közepén laktam, minden évben vártam, hogy újra kitavaszodjon. Elolvadjon a mindent beborító hó, felszáradjon a talaj, hogy száraz lábbal lehessen jönni-menni a lassan magára találó, ébredező természetben. Ismét meg lehessen figyelni a növényeken a különböző apró rovarokat, a földön, a fű között, bokrok mélyén, kidőlt fák takarásában mozgolódó, bújkáló kis állatokat, akik riadt futkározásba kezdtek, ha feltűntünk a közelükben. Ata legjobban a szalamandrákat szerette figyelni, sokszor hosszasan nézegette őket. Ilyenkor a természet szerves részének éreztem magam, aki abban szerencsés helyzetben van, hogy az erdőn lakó állatok beengedték maguk közé, egy kicsit betekinthettem az életükbe, a mindennapjaikba, időnként pedig kifürkészhettem titkaikat.

Egy éjjel Ata kutyával együtt indultunk sétálni. Atán csak nyakörv volt (bicikli villogóval felszerelve, hogy én is lássam, merre jár, és más is messziről észrevegye, nehogy véletlenül rálőjenek), pórázt, szájkosarat ilyenkor egyáltalán nem vittem magammal. Minek?

Bánkút felé vettük az irányt a csendes éjszakában. Akkoriban még nem jártak arra se farkasok, se medvék, nyugodtan poroszkálhattunk a túristaúton. Tiszta, felhőtlen idő volt, a hold szépen megvilágította az erdőt, így jól láttam, hogy Ata nem sokkal ugyan, de előttem halad, szaglászik, nézelődik, figyel, ahogy azt rendesen szokta. Öreg kutya volt, tíz éves is elmúlt már, nem kellett különösebben tartani attól, hogy egyszer csak gondol egyet, és neki indul az éjszakai erdőnek valami szag után.

Egy emelkedő következett az úton, ami után jött egy tisztás. Ismertem ezt az utat, sokszor jártunk már arra éjjel is, nappal is. Ata olyan 20 - 25 méterrel mehetett előttem, így hamarabb elért a tisztás szélére. Ott valamiért azonban látványosan megtorpant, és elég szokatlanul elindult vissza, az irányomba. Ezzel meg mi van? - gondoltam, és feltűnt, hogy nagyon besorolt mellém, szorosan a lábam mellett jön. Lesz ott valami? - morfondíroztam, de ekkorra már én is a tisztás szélén voltam. Ahogy nézelődtem, észre vettem tőlünk egy olyan sjó záz méterre egy vaddisznót. Állt ő is, szerintem minket nézhetett, hogy merre megyünk tovább, mi fog történni. Mi is megálltunk, figyeltük mit csinál. Ata ekkor már a lábamnál ült, komoly veszélyt nem érezhetett, mert ásított néhányat, majd engem nézett, hogy na, most akkor most mi legyen. Így álldogáltunk egy darabig, aztán elindítottam a kutyát visszafelé, amerről jöttünk. Nem állhattunk ott egész éjjel. Jobb a békesség, gondoltam, ha elindulunk felé, abból nem biztos, hogy jól jövünk ki. Egy pár lépés után hátra néztem, és láttam, hogy a vaddisznó is elindult a másik irányba, azaz nem utánunk jön, megy a dolgára. Innentől hazáig már nyugalomban telt az út, csak egy bagoly húzott el többször is felettünk. De vélhetően a kutya is, meg én is túl nagynak tűnhettünk neki ahhoz, hogy vacsora legyen belőlünk, így békén hagyott minket, csak én ordibáltam néhány egészen cifrát utána az egyébként csendes éjszaka sötétjében.