Csend

Amikor éppen arra járok, mindig ráeszmélek a vastag törzsű fák közötti félhomályban bóklászva, nézelődve, átlépve, kikerülve egy-egy kidőlt, mohás rönköt a lehullott avarban, hogy az erdőben a csend kerít a hatalmába. Lehetne hasonlítani ezt egy olyan kedves, lágy érintéshez, ami finoman körbeveszi, átöleli az egyszeri gyanútlan erdőjárót. Ősszel a lehulló falevelek csendes susogása tölti meg az erdőt, a madarak csicsergése és az apró rovarok döngicsélő zümmögése egy olyan csodálatos egységet teremt, ami máshol nem nagyon található. Az erdő csendje nem a hangok tökéletes hiányát jelenti, hanem az élet ütemének lassú, ám annál összpontosítottabb ritmusát, ami lehetővé teszi, hogy gondolatainkban mélyen elkalandozzunk, és ebből az elmélkedésből ne zökkentsen ki minket semmi. Az itt megtapasztalható csend olykor beszédesebb, és hangosabban kiabál, mint a város sokszor természetellenes zajai, mert a valódi értéket a természet ereje, békéjéje és kifinomultsága jelenti. Ez pedig útmutatást nyújthat belső nyugalmunk megtalálásához, a lélek harmóniájának eléréséhez, miközben lehetővé teszi, hogy az ember újra a természet aktív részesévé váljon, úgy, hogy ezt igazából nem is érzékeli.

Francesco Petrarca: Magamban lassan gondolkodva járok

Magamban, lassan, gondolkodva járom

az elhagyott, a puszta, néma tájat,

s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,

hol a homokban emberé a lábnyom.

Menekvésem csak ez; rejtőzni vágyom

az emberek elől, kik rámtalálnak,

mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,

mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.

S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,

folyók és erdők érthetik meg éltem,

mert máshol mélyen rejtve van keserve.

De bármilyen vad s zord utakra törjek,

el nem hagy az Ámor, ő kíséri léptem

vitázva, kérdezgetve és felelve.

(Szabolcsi Éva fordítása)