Az őszi erdő csendje

Amikor ősszel éppen arra visz az utam, mindig elgondolkozok azon, hogy az erdőben tulajdonképpen a csend keríti hatalmába az ott járó vándort. A vastag törzsű fák közötti halkan neszelő, ásítóan csendes félhomályban bóklászva, nézelődve, olykor átlépve, kikerülve egy-egy kidőlt, mohás rönköt, ami már a lehullott avarban alussza porladóan örök álmát, a természet mély csendje van körülöttem. Lehetne ezt hasonlítani egy olyan kedves, lágy női érintéshez, ami finoman átöleli az egyszeri gyanútlan erdőjárót, aki hirtelen rácsodálkozik arra, hogy mire is képes önerőből a természet. Ősszel a lehulló falevelek csendes susogással töltik meg az erdőt, a madarak csicsergése és az apró rovarok döngicsélő zümmögése egy olyan hibátlan, soha máshol nem hallott egységet alkot, ami egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik. És az is. Egy látszólag szomorú, halni készülő, ám mégis szép, színpompás világ, ami az ősz elbűvölő színeivel még egyszer utoljára elkápráztatja az ott járót, mielőtt a téli, szinte mozdulatlan, dermesztően üres csendjében várja az újjászületést. Amikor milliónyi apró, új, lüktető élet kel majd útra a zöldülő fák ágain, gyökerek között, tisztásokon, hogy belakja, és saját képére formálja az erdőt egy röpke időre. Az őszi erdő csendje az élet ritmusának lassuló, ám annál összehangoltabb ütemét jelzi, ami lehetővé teszi, hogy gondolatainkba mélyedve hosszan kalandozhassunk a széljárta, napsütötte, poros utakon, ahol a magunk mögött hagyott évezredek alatt ezernyi névtelen ősünk járt, ott hagyva lábnyomukat patakok partján, vízmosásokban, jelezve, hogy egykor ők is ezen a tájon élték mindennapjaikat. De végül szinte mindannyian nyomtalanul süllyedtek el az idő végtelennek tűnő, áthatolhatatlan mocsarában. És ebből a szótlan elmélkedésből nem zökkent ki minket senki és semmi. Az itt tapasztalható csend sokszor beszédesebb, és szinte hangosabban kiabál, mint az emberek által emelt és belakott városok sokszor természetellenes zajai, méltatlan zörejei, mert a valódi értéket a természet csendes ereje, az ott tapasztalható béke jelenti. Ez pedig útmutatást nyújt a mélyen bennünk rejtőző, belső nyugalmunk megtalálásához, lelkünk harmóniájának eléréséhez, miközben lehetővé teszi, hogy az ember újra a természet aktív részesévé váljon, úgy, hogy ezt igazából nem is nagyon érzékeli. Ne csak az ott lakók által egy el- és megtűrt riasztó vendég legyen abban a térben, ahol éppen jár, hanem váljon részesévé, pozitív értelemben vett formálójává. Aki nem csak kihasználja annak értékeit a saját javára, de óvja és építi a többi erdőlakó hasznára is, figyelembe véve azok elsődleges érdekeit, céljait. Hiszen mi magunk is onnan jövünk, történelmi léptékkel mérve csak néhány perce léptünk ki az erdőlakók közösségéből, és nem tudhatjuk, mikor térünk oda vissza saját akaratunkon kívül, kényszerből, egy be nem tervezett elavulás következtében, amikor az általunk alkotott városok élhetetlenné, lakhatatlan, felesleges betonszemétté válnak. Óvjuk az erdőt, elsősorban saját magunktól.

Francesco Petrarca: Magamban lassan gondolkodva járok

(Solo et pensoso i piú deserti campi)

Magamban, lassan, gondolkodva járom

az elhagyott, a puszta, néma tájat,

s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,

hol a homokban emberé a lábnyom.

Menekvésem csak ez; rejtőzni vágyom

az emberek elől, kik rámtalálnak,

mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,

mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.

S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,

folyók és erdők érthetik meg éltem,

mert máshol mélyen rejtve van keserve.

De bármilyen vad s zord utakra törjek,

el nem hagy az Ámor, ő kíséri léptem

vitázva, kérdezgetve és felelve.

(Szabolcsi Éva fordítása)