Dobolás, az élet megrontója...
Nem pontosan tudni, honnan jött az ötlet, hogy dobolni kezdjek. Valahonnan. Valami olyan sugallat volt, amire nehéz magyarázatot találni.
A belvárosi hangszerbolt kirakatába egyszer megjelent egy pergő. Ezt észre vettem, majd úgy döntött bennem valaki/valami, hogy bár dobolni azt éppen nem tudok, de ezt meg kell vennem. Na, így kezdődött, vettem egy pergőt. Ezzel szaporodtak ám a gondok is, valamit kezdeni kellene vele. Vettem verőket is, lassan minden készen állt ahhoz, hogy igazi, hamisítatlan "rakenroll" sztár legyek.
Az idők során aztán nyúztam a kor szocialista csúcstermékét, az Amatit, egy NDK-s Trowát - olyan szép, "Trabant-kék" színe volt -, egy korai Premiert, egy tajvani Yamaha másolatot, két Tamát és végül egy Yamahát. Csinekből is kellemesen széles volt a kínálat: a Kraslicétől a Zildjianig vezetett az út. Verőkből eleinte Kiss5, aztán Csibi. Azt hiszem nem nagyon hagytam ki semmit.
Egyszer csak valakinek szébe jutott, hogy hohó, époen van egy zenekar, kéne dobolni. Jóvan… Ez egyben azt is jelentette, hogy elvonultam egy dobtanárhoz, ahol közelebbi ismeretséget kötöttem magával a Bányai jazzdobiskolával, annak is a kék és fehér borítójú örökbecsűivel. Kopácsoltam szorgalmasan negyedet, nyolcadot meg mindenfélét, de több értelmét találtam a zenekari próbáknak, ott olyat tanultam, amit a későbbiekben használni is tudtam.
Ment a zenekarozás a maga útján, helyenként elég mókás körülmények között próbáltunk, koncerteztünk. Volt, hogy egy avasi panelház pincéjében próbáltunk - ezek az épületek arról híresek, hogy kiválóan szigetelik a hangot… -, nem kevéssé zavarva meg az ott lakók vasárnap délelőttjét. De olyan is akadt, hogy délelőtt kilenckor koncerteztünk, ami azt jelentette, hogy hatkor már állványokat csavargattam, tekergettem, meg pakoltam a "nylon-konténerbe" a csineket. Mivel téli időszak volt, még sötétben raktam be a kocsiba az egész cuccot, hogy a napkelte már a helyszínen találjon. Talán mondani sem kell, aznap nem mi voltunk a fő műsorszám. Daliás idők… Aztán már úgy ebédeltem, hogy az aznapi penzum le volt tudva, cucc lepakolva, nekem pedig éppen elegem volt. Az egyik dobtanárom azt mondta, hogy a tanulás kezdetén szerinte az kellene, hogy legyen az első lépés, hogy a jelölt néhányszor szét szed egy cuccot, kocsiból ki-be pakolja, meg néha felviszi a harmadikra, aztán le a pincébe. Ha ezek után még mindig van kedve, akkor tanulhat. Milyen igaza volt…
Valami véletlennek köszönhetően elkeveredtünk egy országos rockfesztiválra az aktuális zenekarral, ahol meglepve konstatáltuk, hogy a felvonuló kínálat mennyire silány. Emlékszem a színpad szélén álldogálva sorban állapítottuk meg, hogy "ezek tényleg ennyire szarok?" Biztos rólunk is megállapították ugyanezt valakik, csak a különbség abban mutatkozott, hogy a végén mi megnyertük ezt a versengést. Ők pedig nem…
A zsűriben ott üldögélt az egyik akkoriban futó zenekar szervezője, aki meginvitált minket a nevezett zenekar őszi turnéjára, nevezzük finoman úgy, hogy vendégzenekarnaknak. Mi örültünk, mentünk viszonylag sok helyen szerepeltünk, bár az anyagi források leginkább arra mutatkoztak elegendőnek, hogy a templom egerével kössünk szorosabb barátságot, hátha megfinanszíroz minket. Ez hol ment, hol nem…
Ezzel a társasággal álltunk a legközelebb ahhoz, hogy legyen belőlünk valami. Nem lett. Ebben az is szerepet játszott, hogy az énekesünk a hírek szerint önmagától döntött úgy, hogy kipróbálja, vajon a tizedik emelet magasságában rá is hatással van-e a gravitáció. Igen… Más hírek szerint ehhez kapott némi külső segítséget is. Mi inkább az utóbbit tartjuk valószínűnek. Ezt tekinthetjük akár egy jól hangzó összeesküvés-elméletnek is, de a végeredmény sajnálatosan ugyanaz.
Innentől kezdve inkább egy költségesnek tűnő hobbivá vált az egész. Doboltam itt, meg ott meg még amott is, próbáltunk, koncerteztünk, a legkisebb átütő erő nélkül. A próbák leginkább arról szóltak, hogy előtte leballagtunk a közeli boltba, beszereztük azt, amit el kívántunk fogyasztani próbán, aztán dübörögtünk. Sajnálatos módon a próba közepére többnyire üres üvegekkel szemeztünk. Sebaj, a bolt nem ment arrébb, pont olyan közel volt, mint a próba elején… Ugyanezt megismételtük koncerteken is, ahonnan a mai napig remekül mesélhető történetek maradtak az utókorra. Már ameddig lesz, aki elmeséli, mert én le nem írom, az biztos…
Szóval ment még a dobolás, de ez már inkább "fade out" volt, mint valós teljesítmény. Egy koncerten - jelesül az eddigi utolsón, ahol doboltam - szét esett koncert közben a lábgép. Bár fesztiválon történt, de nem sikerült másikat keríteni. Ha nem, hát nem, felálltam, haza mentem, aztán elindultam az éjszakai Bükkbe mászkálni a kutyámmal. Annak valahogy több értelmét láttam.
Nem nagyon tervezem, hogy megint leüljek valami cucc mögé, és erős kopácsolásba kezdjek. Vannak elegen, akik csinálják, én jobb esetben hallgatom őket, bár mostanában kevés éri el azt az ingerküszöböt, hogy a youtube-nál közelebb merészkedjek hozzájuk. Egészen békésen el vagyok a dobolás és a koncertek nélkül, körülbelül annyira hiányzik ez, mint a gólyának a csipesz, ha békát akar fogni… És még csak pakolni se kell! :)