Sétálgatások

Időnként - egyéb és jobb tennivaló híján - le szoktam ballagni a közeli Duna partra, sétálni, levegőzni. Sok egyéb mellett szeretem, hogy mindig fújdogál egy kicsit a szél, ami határozottan nincs ellenemre. Van itt egy nagyjából kilométer hosszúságú, viszonylag egyenes, térkővel burkolt sétány. Délelőttönként alig jár erre valaki, szóval egy látásában erősen korlátozott embernek ideális, nem fenyeget a veszély, hogy felborítok valakit. A hely mellett szól, hogy vannak padok - hajléktalanok nélkül -, itt tudok tespedni, ha úgy hozza a sors. Úgy hozta... Ülök, ülök, üldögélek, a botomat magam mellé letéve a padra. Egyszer csak észlelem a nagy homályban, érkezik egy terrier forma kutyus. Nem teljesen szokatlan, sokszor jönnek oda hozzám négylábúak, valahogy érzik, hogy velem könnyen meg tudnak barátkozni. Miután azért biztos távolságból, de szemügyre vett, a bot körül kezd nézelődni. Lelóghatott a padról egy része, ő pedig kinézhette magának, gondolta apportfának - nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ő ezt a kifejezést használta... - pont jó lesz. Óvatosan próbálta "elcsenni", ekkor érkezett gazdi, a hangja alapján egy huszonéves lánynak tűnt. Alig győzött elnézést kérni. Megnyugtattam, hogy különösebb baj nem történt, ha a négylábú ragaszkodik hozzá, vigye. Abban azért megállapodtunk, hogy addig jó, amíg játszik vele, és nem kényszerül arra, hogy komolyan szüksége legyen rá... Alapvetően barátságban váltunk el, de azért örömmel konstatáltam, hogy a bot még nálam van, azaz van mire támaszkodni...