Én és a búbánat

Az úgynvezett hivatali ügyintézést már akkor is utáltam, amikor még láttam. Kevés ettől undorítóbb dolgot tudnék mondani. A tapasztalatok - ritka kivételtől eltekintve - azóta sem javultak nagyot, mióta nem látok.

Próbáltam munkát keresni, ami nem tartozik a vakok legegyszerűbb és legkedveltebb szabadidős elfoglaltságai közé. Jártam gyakorlatilag mindenhol - időnként telefon vagy email segítségével, de személyesen is feltűntem itt-ott -, hát... A legenyhébb verzió az volt, hogy "majd visszahívjuk", aztán valahogy mégse sikerült. Mondjuk ez azért nem kifejezetten fejlett intellektusra utal..

Az egyik munkaügyi hivatalban - ahol előre egyeztettem, mi a helyzet, mit vigyek magammal, magyarul tudták, mire számítsanak - az ügyintéző nemes egyszerűséggel közölte, miután kiderült, hogy tényleg nem látok, hogy "ilyenekkel, mint maga, nem foglalkozunk..." A nagyobb csetepaté csak azért maradt el, mert a kíséretemben lévő barátom egyszerűen kicibált az utcára. Viszonylag régről és jól ismer, sejtette mi következik, ha véletlenül esetleg ott maradok...

Az egyik miskolci céget, ahol kifejezetten fogyatékkal élő munkavállalókat foglalkoztatmak, telefonon hívtam fel. Egy nem gyengén flegma hangú hölgy egészen lekezelő modorban beszélt velem. Az épületes párbeszéd végén mondott egy olyan összeget, amit havonta fizetnek, napi nyolc órai munkáért, hogy nem tudtam eldönteni, hogy ezt komolyan gondolja, vagy csak le akar rázni. Megemlítettem neki, hogy ez olyanokkal, mint például minimálbér, viszonylag kevés összhangot mutat, erre közölte, hogy jó, akkor majd felvesznek valaki mást, és lecsapta a telefont. Azóta valamilyen egészen rejtélyes oknál fogva a közelükbe se megyek...

De az Államkincstárral se túl jó a viszonyom. Egy teljesen hétköznapinak tűnő szimpla ügyintézés során többször is vissza mertem kérdezni. Az ügyintéző jól érezhetően nem ehhez volt szokva, mert egy idő után közölte, hogy "jó lenne, ha nem dumálna, mert maga csak egy kis köcsög vak..." Nagyjából szó nélkül felálltam, mentem kifelé. Kiabál utánam, hogy menjek vissza, alá kellene írni valami nyavalyát. "Küldd ki postán, b+..."

Külön kedvelem a "Rájfájzen" bankot - le tudnám írni rendesen is a nevüket, de minek gyötörjem magamat ilyen felesleges ténykedéssel -, ahol az egyesületnek akartam számlát nyitni. Vitathatatlan, hogy volt némi provokáció is abban, hogy pont oda mentem. Előtte vagy egy évvel egy magán számla nyitása során próbáltak átverni, nem az szerepelt a szerződésben, amit megbeszéltünk, gondolhatta a hölgy, úgyse látom, de kiderült. Aztán számukra derült ki, hogy most pont nem abba az emberbe akadtak bele, akibe kellett volna... Elkezdődött egy hetekig tartó szarakodás, huza-vona, ahol nagyjából naponta hívogattak, fenyegetőztek mindenfélével, majd valakinek leesett a tantusz, hogy ez így nem fog menni, onnantól békén hagytak. Szóval számla, egyesület. Szándékosan abba a fiókba mentem, ahol korábban a cirkusz volt. Az ügyintéző , miután konstatálta, hogy "ez má' megin' itt van...", közölte, hogy á, most nem jó, ügyfél jön hozzá. Ó, annyi baj legyen, puszta merő véletlenségből éppen ráérek... Nagyjából az egész kóceráj üres volt. Jó, ha jön az ügyfél, akkor leülök, megvárom, utána. Az se jó... Menjek át egy másik fiókba. Rendben. Átballagok a tér másik oldalára, ott a cég irodája, meg egy másik kirendeltség. Bemegyek, különböző iratok, igazolványok, fénymásolás. Egyszer csak megakad az ügymenet. Elkezd valamilyem "ellenőrzésre" hivatkozni, másnap felhív mondja. Nem hívott... Ezt mondjuk sejtettem. Hívom, nem veszi fel. Mivel ritka furfangos fiúcska vagyok, vártam egy kicsit, és kis idő elteltével hívom egy másik számról. Ő érezhetően kevésbé furfangos, mert elsőre felveszi. Kérdezem, hogy na, ilyenkor mi van, valami megbeszélést emlegetett, azért nem vette fel. Aha... Ezt én magam is pontosan így gondolom... Sebaj, mi a helyzet a számlával. Nyekegés, ööö, izé... Feltételeztem, hogy a másik fiókból megérkezett a velem kapcsolatos információ... Gondoltam, megkérdezem a fiókvezetőt, mondana már valami okosat esetleg. Mondott... Nem nyithatunk számlát, valamiféle homályos üzleti érdekekre hivatkozott. Megindokolná? Nem, mert nem köteles... Hát, lehet, hogy nem vagy köteles, de azért engem mégis érdekelne... Nem. Hát, akkor jó. Ez van. Na, így nem nyitottunk számlát ebben a pöcegödörben.

De van ellenkező példa is. Egy kormányablakban intéztem a lányomnak valami igazolvány félét. Mivel különböző papírokat kell kitölteni ehhez, telefonon megbeszéltem, segítenek, nekem csak alá kell majd írni. Jóvan, az még megy... Megbeszélt időben megérkezek, még szinte be se megyek az ajtón, jön a biztonsági őr, gondolom észlelte a fehér botot, megszólalt a csengő a fejében. Maga a vak? Még szép. Mér', nem úgy bnézek ki? Rögtön vittek egy ügyintézőhöz, aki kitöltötte, én aláírtam, ő kinyomtatta, aztán már mehettem is isten hírével. Szerintem 10 percet se voltam ott. Kifejezetten segítőkészek voltak, bennem pedig felrémlett, hogy biztos fújtak egy nagyot, mikor kimentem, mert akkor már nem az ő problémájuk, ha hasra esek, vagy leverek valamit. Mondom, a kisördög... Néha mozgolódik bennem...

Szóval igy éldegélünk egymás mellett ketten: én és a búbánat. Ööö, a hivatali ügyintézés... Nem eszünk egymás tenyeréből - nem vagyunk mi kannibálok, ugye... -, és különösebb esélyt nem is látok arra, hogy ez valaha változna. A hivatalok, meg az ottani ügyintézés jó régóta olyan, amilyen. Én is jó régóta olyan vagyok, amilyen. Nekem kellene változni. De arra a kis időre, ameddig még rá vagyok erre a nyavalyára kényszerítve, már nem tervezek jelentősebb változásokat. Jó ez így, ahogy van. Illetve dehogy jó, csak valahogy már nem igazán érdekel...