Hajnali Karácsony
Ébren fekszek a hajnali mozdulatlan, számomra vaksötét csendben, és kitartóan bámulom a szemem előtt gomolygó semmit. Ami ezen a korai órán szinte teljesen beterít és körülölel, mert a végtelen nagy tér egy kicsinyke darabja óvakodott be a szobába, hogy megkérdezze, alszok-e még. Nem, már nem alszok. Hallom, ahogy a falon az óra apró kattanásokkal lépked előre valahova, ahol még egyikünk sem járt. És hagyja maga mögött némán elporladni azt, ami már elmúlt, ahonnan mindannyian jövünk, és ahová már nem is térünk vissza ebben a világban soha.
Közeleg a Karácsony, és az egykor volt, de azóta rég elmúlt ünnepek fényei, hangulatai, illatai, neszei kezdenek előbújni valahonnan a fejem egyik mélyen eltemetett apró zugából, majd lassan kitöltik az addig hallgatag teret, ami reménytelenül üresnek, hidegnek tűnt a sötétben.
Kisgyermekkorom óriásnak tűnő fenyőfái jutottak eszembe. Amik a szememben szinte az eget súrolták, és amik egyszer csak ott voltak a szobában. Illatoztak, szaloncukor az ágakon, alatta ajándékok. Nem tudtam annyira átkozottul rossz gyerek lenni, hogy a Jézuska megfeledkezett volna rólam, ne várt volna engem is ajándék. Talán bízott bennem? Nem tudom. Aztán ahogy elmúlt az ünnep, amilyen titokzatosan jött, úgy el is tűnt a fenyő. Én már csak a megüresedett helyét nézegettem. De az év végén ismét ott volt, a fénylő díszekkel, és a bennem élő örömmel, amire még ma is egészen jól emlékszem. Fejben sorra vettem ezeket az éveket, a családot, ami sokáig állandónak tűnt a számomra. Úgy élnek bennem a család női tagjai, hogy annyi sütit készítettek, természetesen mindet nekem, hogy sokszor még január közepén is azt eszegettük, teázva, hétfőnként rádiót hallgatva. Csendesen, a kintről beszűrődő zajok mellett, a sötét szobában a világot jelentő, világító rádió hangjai szóltak.
Aztán jött egy év, amikor valahogy a szokásosnál csendesebb lett az éj, az ünnep se volt az a régi, az az igazi, mint azelőtt. Innentől hosszúnak tűnő évtizedek teltek el, és nem úgy tűnt, mint aminek egyszer csak vége szakad. De aztán eljött újra a régi karácsonyok hangulata, újra tartalom töltötte meg az év végét. A köztes időben családtagok köszöntek el végleg, és kényszeredetten ugyan, de tudomásul vettük, hogy ez az élet rendje. Néhányan érkeztek is, egymást váltva, de ahogy jöttek, úgy mentek is tovább valamerre, ahová én már nem nagyon akartam velük menni. Vagy ők nem akarták, hogy én velük menjek? Mára nagyjából ez mindegy is talán.
Mióta újra tartalommal telt meg a karácsonyi időszak, azóta kissé kevésbé csendes az éj. És remèlem, hogy sok-sok év telik el úgy, hogy együtt izgulhatjuk végig a Karácsonyokat, és sokára lesz még az, hogy már rám is csak emlékezni fognak, mint az eltűnt karácsonyok egykori szereplőjére. Akit csak digitális fényképeken lehet megidézni, mert messze jár már, valahol az idő végtelen homályában. Aki persze akkor már a felhők magasságából szemléli a lenti világot, és csóválja a fejét kitartóan szörnyülködve. És figyeli, amint mellette Holle anyó rázza, és rázza a dunyhát, és a csendes hóesésben emlékezik a régi szánkózásokra a domboldalon, amikor még igazi télen, igazi hó volt, és fehér volt a Karácsony, és még őt nézte onnan fentről valaki…