Idő

Ha meghallom ezt a szót elsőre olyanak ugranak be, mint a hetvenes évek szovjet sorozatának főcím zenéje ("Az idő soha, soha meg nem áll…" A tavasz 17 pillanata, Stirlitz és barátai ugye, aki esetleg nem ismeri ezt a kuriózumot, annak: lhttps://m.youtube.com/playlist?list=PLL1_83x35gDFvUCE3UGhk1T3o85zDo9J ). Vagy egy későbbiekben hallott alapvetés, miszerint, ha időd van, pénzed nincs, ha pénzed van, időd nincs. Nehéz vele vitatkozni. Azzal is, hogy én az előbbi kategóriába soroltam be… Azt is sokan sokszor elmondták, hogy arra van időd, amire akarod, hogy legyen. Ez is igaz. Illetve egy barátom mondta már jó régen, hogy az időutazás alapvetően lehetséges, hiszen előre màr megy mindenkinek. Nekem lassan 56 év jutott ebből, azóta vándorlok fel-alá a világban, hol erre, hol arra, sokszor engem is meglep, hogy éppen merre kujtorgok a széles nagyvilágban. És hogy meddig megy ez a speciális időutazás? Hát, inkább tippelni se merek. Ellenben gondolati síkon visszafelé is megy már az időutazás, és itt szoktak kezdődni a bajok. Össze-összemosódnak eltérő idősíkok, sokszor akadok meg ott, hogy amikor elmentem zenekarozni ide meg oda, akkor ki is vitte le Atát sétálni. Senki. Mert akkor ő még egyáltalán nem volt, egy későbbi időpontban lépett be az életembe. Mondjuk akkoriban is zenekaroztam, némileg erősen gazdaságos üzemmódban, azaz mindig le tudtam vinni pisi-kaki ügyben. A másik, akit mindig képtelen helyekre is oda tudok képzelni, az Dorka. Aznap, mikor hazavittük a kórházból, éppen Egerben volt jelenésem zajongás tárgyában. éjfél körül haza is értem, amikor rádöbbentem, hogy hoppá, itt most már alszik valaki, aki eddig pont nem. Azaz se a cineket nem dobáljuk, se a dobverős tasakot, mert az zörög, és az az apró ember, akit éppen áhitattal bámultam az augusztusba hajló július végi éjszakán, a csendes utcáról beszűrődő halvány fényben, felébred. Olyan édesen aludt, hogy tőlem teljesen szokatlan gyorsasággal és csendben, inkább lefeküdtem aludni, a szokásos éjszakai tévézés helyett. Na, nagyjából innentől helyezem el őt teljesen lehetetlen időpontokban, helyzetekben, aztán eszmélek rá, hogy ugyan már, ez korábban volt. Volt egy barátom - nem azért a múlt idő, mert összevesztünk, hanem mert ő már elindult azon az úton, ahol idővel mindannyian haladni fogunk majd idővel -, aki ilyenkor azt mondta, hogy "á, ez mind semmi", és mondott egy hasonló történetet. Nekem ezek a történések azok, amikben képes vagyok évekkel, évtizedekkel ezelőtt történt dolgokat néhány hét, esetleg hónap távlatában érezni, és a valódi időben még vagy már nem létező személyeket, négylábút is oda képzelni. Dorkával beszélgettünk a napokban arról, amikor oviba ment. Én vittem, az én telefonszámom volt megadva, ha nagy a baj, és riasztani kell valakit, akkor én szaladok. Megbeszéltük, hogy ha nem történik semmi, akkor ebéd után megyek érte. Egész délelőtt figyeltem a telefont, de nem csörgött. Így a megbeszélt időben mentem, masírozik ki egy elégedettnek tűnő óvodás, akinek az első kérdése az volt, hogy "Holnap is jöhetek?" Innen már sejtettem, hogy túl nagy baj nem lehetett. Ez 2011. szeptembere volt, de ha gondolok rá, néhány hónapnak tűnik csak. Az általános iskola kezdetén egy kissé megszeppent gyerek ült a padban, aki némileg riadtan figyelte, hogy apa csendesen oldalog kifelé. Ez 2014. szeptembere. A fejemben már csak néhány hétnyi távolsàgnak érzem. 2022. szeptembere, amikor reggel elbuszoztam vele a középiskoláig, ahová azóta is jár, konkrétan nagyjából múlt heti emlékként tartom számon. Az is eszembe jut ilyenkor, hogy ez az első olyan hely, ami Dorkával kapcsolatos oktatási intèzmény, amiről én már csak mások elbeszélései után alkothatok valamilyen képet. Mer' az a kva fehér bo ugye… A felsorolt történések közös jellemzője, hogy időnként gondolati síkon megjelenik benne Atika, aki ekkoriban már nem volt napi szereplője az életünknek. Hiszen 2007. novembere óta az égi ösvényeken szaladgál szaglászva, csóválja a farkát a kerítésnél, ha jön a busz, és hódol kedvenc erdei szórakozásának, a szalamandrák ijesztgetésének. Pedig hogy szerette volna Dorkát… Szóval éppen úgy tűnik, hogy kissé összekuszálódott az idő így ötven környékén a fejemben, és már nem tudok olyan békésen bandukolni az előttem kanyargó úton, mint azt korábban tettem. Hogy két klasszikust egyszerre idézzek: Rohan az idő… Egy lófaszt, mama…