Koldustól alamizsnát?
2024.06.13
A jól megszokott menetrend szerint indult a nap: hajnal, Keleti, megyek Miskolcra ügyet intézni, szigorúan a ún. “magànélet” feliratú mappàban. (Apropó: tudok olyanról - név és cím leadva a “hàzfelügyelőnél” -, aki szerint hajnalonként a Keleti a béke egyik utolsó apró szigete a hàborgó nagyvilàg óceànjàban, és szinte semmi veszély nem leselkedik a csipàs szemmel vànszorgó korai utazókra. Hàt… Na, mindegy, egyszer majd ràjön. Vagy nem… )
Szóval miutàn megkaptam az informàlis segítséget a “hanyadikról” kérdéskörben, lassacskàn ballagok a cél felé. Màr valahol a vonat mellett jàrok, aéppen szàllnék fel, amikor kicsit zavartan megszólítanak. Pénz kéne, vonatjegyre. Aha… Hova mész? - kérdezem. Miskolcra. Az tök jó, én is. Van egy vakigazolvànyom, te leszel a kísérő, egy àrva filléredbe nem kerül az egész mutatvàny. Ööö… Szegénynek olyan savanyú lett az arca, hogy szinte làttam, és ha az empàtia is hajlandó lenne olyan koràn kelni, mint én, talàn még sajnàltam is volna egy kicsit. Àlltunk egy darabig, elég szerencsétlenül bàmultuk egymàst, mint Noé, meg az a bizonyos harmadik teve. Nekem sikerült hamarabb megszólalni: Az a helyzet öreg, hogy ma nem én veszek neked bort… Szerencsére megfordult, és csendben elment, keresett valaki màst, akit le tud húzni. Felszàlltam, elindultunk. Màr valahol Gödöllőnél jàrtunk, és akkor jutott eszembe az, hogy hogy az istenbe lehet valaki akkora rakàs szerencsétlenség, hogy pont a koldustól akar alamizsnàt kérni?
