Kutyázás

Sokszor hallani, olvasni itt-ott, hogy kutya nélkül lehet élni, csak nem annyira érdemes. A vérmesebbek, akik nagyon elkötelezettek egy-egy fajta iránt, még azt is megnevezik, hogy milyen kutya nélkül nem érdemes élni. Én általában szeretem a kutyákat, kicsit, nagyot, rövid és hosszúszőrűt. Ez leginkább arra vezethető vissza, hogy a négylábúak nincsenek híján olyan tulajdonságoknak, mint őszinteség, szeretet, barátság, hűség. Meg oda is, hogy valahonnan ők is érzik, hogy velem nekik nem nehéz barátságot kötni. Viszonylag sok kutyával találkoztam életem során, de olyannal, amelyik hazudik, vagy esetleg színleli a barátságot, eddig még nem. Valahogy ezek a negatív tulajdonságok kimaradtak belőlük, amikor készítették őket. És a Jóisten most ücsörög valahol, és lehet, hogy a kutyákat valamiféle félresikerült fércmunkának tartja, mert ezek a büdös dögök még rendesen hazudni se tudnak. Szemben a teremtés csúcstermékével, akit a hétköznapok során embernek szokás nevezni…

A városi embernél többnyire valamilyen hiánypótlóként üzemel a kutya. Nincs kihez szólni, nincs társaság, esetleg nincs kit terrorizálni. Ilyen esetekben leginkább ahhoz folyamodik a delikvens, hogy beszerez egy négylábút, orvosolandó a problémát. Hozzám leginkább véletlenül került egy ír szetter, így nem igazán kellett neki hiányt pótolni, lehet, hogy éppen ezért lettünk végül annyira jóban, mint amennyire. A szokásosnál korábban került hozzám, az elején leginkább sírdogált, aludt, evett valamit, aztán egy picit megint búnak eresztette a fejét. Lassan azért ráeszmélt, hogy az a szakállas kétlábú, aki viszi ide-oda, eteti, itatja, az neki "nem rossz bolt", mert valahogy mindig ráér, amikor már aktuálissá vált a pisi-kaki. Meg egyébként is viszi mindenhova magával, így lakótelepi, "panelista" kutyaként sokszor többet volt kint, mint a lakásban.

Nem volt ellenére a folyamatos csatangolás, szerencsére hamar szobatisztává vált, így már valóban jöhetett velem bárhova, még a "rizikósabb" helyekre is elkísérhetet, ahol amúgy kutyát nem szívesen láttak. De én mentem, ő jött velem, aztán mindenki jobban járt, ha nem hadakozott nagyon, hogy mit keres ott egy kutya. Ott volt velem, és kész. Így lett bejárása olyan helyekre, mint például az Egyetem főépülete, különböző hivatalok, posták és az elmaradhatatlan kocsmák. Voltak olyan helyek, ahol először csúnyán fintorogtak, hogy jaj, egy kutya, aztán odáig jutott a dolog, hogyha nélküle mentem, akkor reklamáltak, és finoman jelezték, hogy kutyával együtt szívesebben látnak.

De szeretett utazni buszon, villamoson, mert tudta, hogy szájkosár - amire egyébként semmi szükség nem volt nála - csak addig van rajta, amíg felszállunk, utána leveszem. A miskolci Tatra villamosokon pont abban a magasságban volt az ablak, hogy ülve kényelmesen kilátott. Így, amíg mentünk valahova érdeklődve figyelgette, mi történik arra, amerre éppen járunk.

"Vénembernek" számított már - kilenc éves volt -, amikor az avasi létet bükkire cseréltük. Emlékszem, hogy egy ideig látszott rajta, hogy tetszenek neki az erdei séták, de azért menjünk már haza az Avasra. Szerencsére végül az ottani létben is feltalálta magát, rájött, hogy jó dolog például a teraszon az ágyon napozgatni délelőttönként. A korábban felvett szokásait itt is megtartotta: nem kergetett macskákat, madarakat, inkább nézegette őket. Az ágyon fekve nézte, hogy járnak a madarak telente az etetőhöz, azok is rájöttek, hogy van ugyan egy kutya egészen közel, de nyugodtan lehet kajálni, nem bántja őket. Sőt, még jó is, hogy ott van, mert ha akadtak volna olyan kósza macskák, akik esetleg "gondolkoztak" némi madarászáson, azokra riasztóan hatott a jelenléte.

De még a padláson lakó nyuszt is a "radar alatt" maradt nála, mert ugyan ahányszor meglátta, annyiszor állt égnek a szőre, de nem kergette meg.

Valahogy mindig az volt a benyomásom, hogy mivel túl korán került hozzám, így igazából valami - nevezhetnénk ezt némi szerepzavarnak is - szőrös, négylábú embernek gondolja magát. Sokszor volt rá példa, hogy ugyan lett volna kutya társasága, de mivel azt nem ismerte, nem kedvelte, inkább közénk, emberek közé telepedett le, és figyelte a beszélgetést, vagy hogy éppen mit csinálunk. Egyszer órákon át azt nézte az udvar különböző pontjairól, hogy fát vágok. Időnként elment pisilni, de visszajött, és nézte tovább. Nem pontosan tudom, mit találhatott ebben annyira érdekesnek, hogy órákig nem foglalkozott semmi egyébbel.

Kicsit tovább élt, mint amennyit a szettereknek jósolnak. Már jócskán benne járt a tizennegyedik évében. Azon a nyáron sokat jártam le vele a Hámori-tóhoz, mivel kicsit sántikált, gondoltam úszkáljon, hátha segít. Segített, megint elkezdtük járni az erdőt, amit korábban hónapokig nem csináltunk, mert jól láthatóan nem volt kedve hozzá. Az úszástól teljesen helyre jött, megizmosodott. Éppen azt tervezgettem, mikor ősszel hidegebb idők kezdtek járni, hogy tavasszal is le kellene menni vele a tóhoz, csak ússzon, jót tesz neki, szereti. Egészen novemberig lehetett tervezni…

Amikor Atika elment, akkor nem sokára jött a hír, hogy valaki más pedig érkezik. Nevezhetnénk minőségi cserének is, de inkább azt konstatáltam, hogy ahonnan Isten az egyik kezével elvesz, oda a másikkal ad. De itt már egy másik történet kezdődik…

Atika (1994 - 2007)