Miért pont hangoskönyv?

Hogyan készítsünk hangoskönyvet vaktában? 

(Alapképzés kezdő vakok számára) 

A hangoskönyv úgy jelent meg az életemben, hogy először fel se tűnt, hogy már befordult a sarkon és jön felém egészen határozott léptekkel. A kórházban töltött bő három hét alatt elérkezett az a pillanat, amikor apránként kezdett derengeni még nekem is, én olyat, hogy látni, nem nagyon fogok már ebben az évezredben. Ezt az egyik orvos úgy finoman, szőrmentén meg is erősítette, nekem pedig, bár magasan volt, de leesett a tantusz. Azért éreztem ezt roppant kellemetlen felismerésnek, mert addig nagyjából mindenhol, mindenféle helyzetben, mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került. Ez akkor hirtelen fogta magát, és megszűnt. Éppen ezen kezdtem magamban nyavalyogni, amikor egy másik orvossal beszélgettem, aki javasolta, próbáljak meg valamilyen célt kitűzni magam elé, mert ha folyamatosan azon nyekergek, hogy nekem jaj, de rossz, akkor tényleg nagyon rossz lesz. Aha - gondoltam magamban -, tűzzél ki te magad elé célokat, aztán majd meséld el, hogy mire jutottál úgy, hogy gyakorlatilag nem látsz semmit... Amikor ráuntam arra, hogy ők folyamatosan szurkálnak, ők meg engem untak meg, akkor hazamentem a kórházból - üldögélni. Ültem fotelben, ágy szélén, másik fotelben, konyhában, és ezt képes voltam bármilyen sorrendben újra és újra bemutatni. Ebbe a tevékenységbe csak az hozott némi változatosságot, hogy időnként beállított egy haverom dumálni délelőttönként, meg hozott egy-két sört is. Azt megittuk, ő elment, én pedig lendületesen üldögéltem tovább. Egyszer azzal érkezett ez a jótét lélek, hogy meddig akarom még ezt csinálni? Mit? Hát, hogy ülsz itt, és gyászolod magad. Miért, mi a fenét csináljak? Szedd össze magad, lemegyünk a sétányra inni egy sört. B+, én nem tudok onnan hazajönji! Majd visszajövök veled. Ja! Hogy van ilyen opció? Akkor hajrá! Felöltöztem, a legszebb vasár- és ünnepnapi kocsmázós ruhámat vettem fel, hadd lássák a népek, hogy milyen az, amikor a vak mulat, kirúg a hámból, meg a nagybőgőbe is beleugrik - már ha látja egyáltalán, hogy hol is van a nevezett hangszer... Aztán elindultunk. Erősen csodálkoztam rajta, hogy kiérve az utcára, nem találtam sehol a siratóasszonyok kórusát, senki nem jajgat az én szomorú sorsomon, járnak a buszok, csiripelnek a madarak, ugatnak a kutyák... Megittuk a sört a lokális búfelejtő kirendeltségben, és kezdtem gondolkozni, hogy valamit tényleg csinálni kellene, mert akkor legalább jogalap képződne, hogy kocsmába járjak... Ekkor már ismerős volt a hangoskönyv kifejezés, hallgattam néhányat unalmasabb délelőttökön, de korábbi olvasmányaim közül sokat nem találtam meg ebben a formában. Ekkor jött az ötlet, hogy hátha nem csak engem érdekelnek ezek a könyvek, rugaszkodjunk neki, készítsünk hangoskönyveket. Ahogy azt Móricka elképzeli... Először úgy gondoltam, merek kicsi lenni, megoldom baráti, haveri körből kikerülő hangokkal. Hát... Erősen "konszolidáltra" sikerült az eredmény, nem nagyon haladt az ügy. Egy délelőtt otthon főzőcskézés közben busongtam a világ számomra kedvezőtlen voltán, és fröccsöztem - jobb helyeken ezt alkotói válságnak hívják, de én éppen nem alkottam semmit... -, amikor úgy döntött bennem a fröccs, hogy Péter fel fogja hívni a miskolci színházat, mondjanak már ők valami okosat, ha én nem tudok. A hölgy hangján, akivel beszéltem, éreztem némi kételyt azzal kapcsolatosan, hogy teljesen normálisnak vagyok-e nevezhető, de kultúráltan megkért, írjak egy emailt, aztán meglátjuk. Írtam, főztem tovább, és egyre kevésbé hittem az egészben. Néhány nap múlva csörög a telefonom, egy szimpatikus hang szólt bele, hogy hangoskönyv ügyben keres. Beszélgettünk egy jót, és megállapodtunk, hogy kitaláljuk a folytatást. Tőlem teljesen szokatlan, hogy valakinek meg tudom jegyezni a nevét - legfeljebb akkor, ha túl sokszor találkozunk, és ciki, hogy sose tudom... -, de itt most valamiért mégis. Lajos András. Már eleve szimpatikus volt, hogy felvidékről - Dunamocs - származik ( nekem is vannak Zólyom környékén bizonyos kapcsolódási pontok), illetve amit beszéltünk, az se volt ellenemre. Gondoltam rákeresek a névre a youtube-on, csak találok valamit. Találtam... Az első, amibe beleakadtam Banditól, az az Egy disznótor pontos leírásának a trailere volt. Elkezdtem hallgatni, aztán megérkezett a lányom, aki erősen érdeklődött, hogy mi a fenén röhögök ilyen hangosan? Megmutattam, onnantól ketten röhögtünk... Itt kezdett sínre kerülni a történés, kezdett körvonalazódni, milyen is az, amikor egy olyan hang olvas fel például Gárdonyi verseket, aki nem csak tanulta, de ráadásul még tudja is azt, amit csinál. Na, valahogy így vette kezdetét az egész. Azóta pedig nem hagytam abba...