Rablóék
Valamikor a '90-es évek elején kezdett terjedni a divat, hogy két egymás mellett lévő garázst összenyitnak, így alakítván ki egy kisboltot. Nekünk is jutott belőle, ott volt a környéken a Mormogi papa-féle - itt, ha bementünk, és kértünk valamit, sokszor hosszú másodpercek teltek el mire kaptunk bármilyen reakciót -, kicsit arrébb volt egy kifejezetten alkoholistáknak fenntartott üzlet. Na, és persze voltak Rablóék. Ők űzték ezt a sportágat az utcában a legmagasabb szinten, reggel már hatkor nyitottak, és december 24-én is képesek voltak délután négyig nyitva lenni. Vásárlóknak ezek a paraméterek akár ideálisnak is tűnhettek, az alkalmazottaknak már kevésbé.
Pont beleestek abba sávba, ahol kutyát sétáltattam, így gyakori vendég voltam náluk. Atika, okos kutyus lévén, egészen hamar megszokta, hogyha bementem, akkor valami finommal jövök vissza. Értve ezalatt egy Túró Rudit, vagy Sportszeletet. (Igen, kapott csokit. Krumplit is evett. Meg a csirkéből is megkapta az összes csontot, a csövest is. Rágja, nem egyben nyeli le…)
Létezett náluk olyan lehetőség, hogyha valaki fizetés, nyugdíj előtt kifutott a pénzéből, annak "felírták", amit vett, aztán ha a munkahely vagy maga az állam "feltőkésítette", ment és lerótta a hátralékot. Volt egy srác, Zs., aki gyakran vásárolt így. Egyszer észrevette, hogy a füzetbe, ahová írták a "sarat" ő B. Zsoltiként van beírva. (A B. nem a vezetéknevére utalt, hanem arra az eltéveszthetetlen illatáradatra, amit húzott maga után, és ami miatt a görények már több delegációt is menesztettek hozzá, hogy adja már el nekik a licencet.) Zs. rá is kérdezett a bé betűre, hogy az meg mi ott, vele kapcsolatban. A valódi válasz természetesen megoszthatatlan volt, így azt a választ kapta, hogy ketten vannak Zsoltik a füzetben, a másik az A. Zsolti, ő a B. Zsolti. Nehezen álltam meg röhögés nélkül a bé betű miben létére adott magyarázatot.
Elérkezett '97 nyarán az az időpont, amikor már nem volt a közelemben senki, aki főzött volna otthon. Aki addig sütött-főzött, az térben és időben elég távolra költözött nagy hirtelen. Aki meg ott maradt, az meg nem tudott főzni. Kicsit eluntam a mirelit melegítgetését, és egy délelőtti vásárlás során megkérdeztem V-t, az egyik eladót, akivel jóban voltam, hogy mondjon már valami kaját, amit egy amatőr is meg tud főzni. Miért, mi van? - kérdezte. Vázoltam a helyzetet.Szörnyülködött, de mondott egyszerűen elkészíthető kaját. Segített megvenni az "alkatrészeket", lépésről lépésre elmondta, mit csinálok. Otthon sikerült elkészíteni életem első túrós tésztáját. Utána idővel megosztott velem olyan titkokat, hogy mi is az a rántás, mi is az a habarás. Laslsan belejöttem, de alapvetően ő vezetett be a főzés tudományába, neki köszönhetem, hogy már 27 éve főzök, néha egészen ehetőket.
Szinte egy közösségi térré vált idővel ez a garázsbolt, nem lévén más normális üzlet a közelben, mindenki ide járt vásárolni. Sokszor múlattuk az időt az utca másik oldalán lévő füves részen, ahol egy beton aknafedő szolgált "harcálláspontként". Ácsorogtunk kutyasétáltatást mímelve G. faterral, itt hallgathattuk meg a Zsíros bácsi legendárium bizonyos részeit. De volt, hogy egyszerűen átballagtunk Rablóékhoz borért, mindenki lepakolt mindent, ami a kezében volt az aknafedőre, és máris átalakultunk borozóvá, ahol zenekarok alakultak, zenekari tagokat vettünk be és rúgtunk ki, vagy egyszerűen csak iszogattunk, és ugyanazt a történetet tizedszer is elmeséltük. Persze nem egy adott este, hanem természetesen különböző időpontokban.
Ennek az üzletnek az ajtajából néztük végig, hogy G. fatert elviszik a rendőrök. Hogy mi történt? Tulajdonképpen semmi. G. fater gyakran szerelgette a kocsijukat a ház előtt, munka nélkül volt, ráért. Aznap munkásruhában, csavarhúzóval a kezében a bal első ajtó zárját reparálta. Ekkor érkeztek a rend éber és nagyon buta őrei, és azt hitték, hogy egy hajléktalan éppen fel akar törni egy kocsit. Megakadályozták… Hiába mondtuk nekik többen is, hogy a saját kocsiját szereli, és azért nincs nála semmilyen irat, mert ott lakik 10 méterre. Nem nagyon hitték, minket is szép simán leugattak, aztán elvitték, némi testi kényszert alkalmazva. Az avasi örsön is megverték. Ez utóbbin aztán volt idejük gondolkodni a későbbiekben, hogy jó ötlet volt-e, mert G. fater feljelentette őket, a vége letöltendő lett a rendőröknek. De a rend őrei máskor is vetődtek árnyékra.
Egyszer észlelték, hogy éppen az aknafedőnél állunk, ráadásul egy kutya is van. Jöttek, köszöntek, kié a kutya. Maga szerint kié? Amikor láttam, hogy kiszállnak a kocsiból, szóltam neki, és hozzám jött oda, akkor vajon kié lehet? Adjam oda az oltási könyvet. Jó. De ebben a pillanatban megszólalt bennem a gyökér énem, és megkérdeztem tőlük, hogy amúgy mire kíváncsiak. Hogy be van-e oltva - mondta z egyik kissé zord ábrázattal. Pont úgy nézett ki, mint aki reszelt epét ebédelt fűrészporral keverve. Ja, vagy úgy, hogy az oltás… És mégis mi ellen? Pislogtak. Meg milyen időközönként? Megint csak erősen pislogtak. Nézegették, forgatták, lapozgatták az oltási könyvet egy darabig, majd kezdték kényelmetlenül érezni magukat, így aztán visszaadták, csendesen elmentek. Érdekesnek találtam, hogy ahhoz egy szavuk nem volt, hogy gyakorlatilag az orruk előtt volt egy felbontott üveg bor. Eredetileg azt hittem, amiatt jönnek oda. De nekik, a rendkívül éles eszükre hallgatva, sikerült belekötni abba, ami úgy egyébként tökéletesen rendben volt. A kutya oltási könyvébe.
A napokban jártam arra. Dorkának mesélgettem a Középszer utcai történeteket a hetediken lakó családtól kezdve - akik tizenhárman éltek 61 négyzetméteren - egészen "Puskásöcsiig". Sok minden nem változott, csak annyi, hogy amikor bementem Rablóékhoz, nem ismert meg senki. Vagy a fehér bot volt "tájidegen" nekik, vagy az, hogy kutya helyett ezúttal a lányommal mentünk be. Vagy a kettő együtt egyszerre jelentett megfejthetetlen problémát számukra.
