Régi nyarak
Délelőtti csendes merengésemet a kintről beàramló meleg is segítette. Régi nyarak jàrtak az eszemben, napok, esték. Hangok, történetek, és azok az emberek, àllatok, akik a történések idején még itt voltak, de màra màr valahol nagyon-nagyon messze jàrnak, és csak az emlékezet képes őrizni és megidézni hajdan volt alakjukat, hangjukat. Gondolatban köszöntöttem, megöleltem őket, mint régen, és úgy érzem, tudjàk ott, abban az időtlen nagy messzeségben, ahol most vannak, hogy nem felejtettem el őket, itt vannak velem, körülöttem azóta is.
Gyerekkoromban sok időt töltöttem az apai nagymamámnál. Nagyapámat is ismertem, de az ő szempontjából kései unokának számítottam - 83 éves volt, mikor születtem -, még csak kilenc éves voltam, amikor egy vasárnapi ebéd után átaludta magát egy térben és időben tőlünk kissé távolabb eső világba.
Némileg mindig furcsálltam, hogy nagyapám és nagymamám magázzák egymást beszélgetés közben. De ennek is köszönhetően születhetett meg például az a legendás mondat, amit időnként Dorkának emlegetek. Nagyapa leginkább tűzforrón ette a levest, és nem is lassan, nem sokat törődve azzal, hogy egy kis fújkálással akár hűteni is lehetne. Kicsit meglepett, hogy nem hagyja hűlni, az átlagosan elfogadotthoz képest meg is bámultam. Ez nagymamának is feltűnt, és csak annyit mondott: "Magának szőrös a torka…"
Egy másik alkalommal - szerintem '77 nyara lehetett - éppen náluk voltam. Késő este volt, már be is sötétedett, és ömlött az eső, dörgött, villámlott. Ilyenkor a kutya - egy pumi, a Bogár - behúzódott a házfalhoz, az eresz alá, ott kevésbé ázott. Ültünk hárman nagyapáékkal a lenti konyhában, egy szál gyertya égett az asztalon, lévén akkoriban a vihar mellé gyakran áramszünet is járt. Szóval ülünk csendesen beszélgetve, majd szinte minden logikának ellentmondva megkérdeztem, hogy kimehetek-e. Azt vártam, hogy majd lebeszélnek róla, de csak hadd lássák milyen bátor is vagyok. Meglepetésemre nagyapa kurtán annyi mondott: menjél. Őszintén szólva a fene se akart kimenni, féltem akkoriban még egyedül a sötétben, meg hát esett is. Így menekülőútként megkérdeztem, hogy nem lesz-e kint valaki. Nagyapa erre nyugodtan csak annyit mondott, hogy akkor már ugatna a kutya. Nem idegeskedett feleslegesen, én pedig jobbnak láttam nem bolygatni tovább a kimehetek-e bátran ácsorogni a szakadó esőbe kérdéskört. Maradtam, ahol voltam. A széken…
Nagyapa "amerikás" magyar volt, huzamosabb időt volt Pittsburgban, így vészelte át az első világégést, majd az onnan hazahozott pénzből alapozta meg, hogy később a kommunista érában majd kulákot csináljanak belőlük (különösen érdekes lehetett az akkori hatalom szemében, hogy volt a családban egy csendőr is, aki akkoriban ugyan még egy magnyitogorszki orosz táborban raboskodott, és csak valamikor '54 őszén ért neki véget a második világháború), de ez egy másik történet, amit csak elmondások alapján ismerek. Szóval vissza Amerikához, meg kellett tanulnia angolul, így egészen megörült, amikor harmadikban elkezdtem angolt tanulni. Rendszeresen megkérdezte, hogy mit tanultam legutóbb. Ilyenkor Pítörnek szólított, majd miután meghallgatta beszámolómat, már kezdett is nézelődni. "Hol a bugyelláris?", majd miután megtalálta, kaptam némi zsebpénzt, csokira, cukorkára.
Nagyapa volt az egyetlen olyan ember, aki a XIX. században - közelebbről 1886-ban - született, és személyesen ismerhettem. És tőle hallottam először olyan szavakat (findzsa, masina, penecilus, lábtó), amiket azért nem ártott, ha valaki lefordít a városi gyerek által is beszélt magyarra.
Nagymamámmal több emlékem van. Egyszer az egyik diófán mászkálva felfedeztem, hogy két ág pont úgy nőtt, hogy ha az egyiken állok, a másikba kapaszkodva tudok mászkálni. Ez egészen addig jó ötletnek tűnt, amíg az az ág, amin álltam, le nem tört. Csimpaszkodtam vagy három méter magasan. Leugrani nem mertem, visszamászni nem tudtam. Ordítottam. Jött nagymama.
Mi van?
Letört az ág…
Ugorj le - mondta.
Hát…
Akkor mássz vissza.
Nem tudok.
Akkor maradj ott - mondta, és elment be a lenti konyhába.
Lógtam még egy darabig, de mivel egy idő után már nem bírtam tartani magamat - úgy tűnik a gyávaság mellé gyenge is voltam -, le kellett ugrani. Elengedtem az ágat, gyorsan földet értem. Kicsit sárosan vonultam be a lenti konyhába, ahol Nagyi éppen főzött valamit. Amikor bementem, rám nézett, és csak annyit mondott:
Ezért kellett ordítani?
Igaza volt…
Egy másik szórakozásom is a diófákhoz kötődött. Felfedeztem, hogy két ágon nagyjából pont egy magasságban van egy-egy ipszilon elágazás. Jól felcipeltem oda egy deszkát, beszuszakoltam a helyére, aztán már tudtam is kényelmesen üldögélni a fán. Ezt pedig nagyon szerettem szélben, esőben, viharban csinálni, együtt hajladoztam a fa lombjával. Nagymamám időről-időre megpróbált erről lebeszélni, de akkoriban is "fejnehéz" voltam, csináltam, ami éppen eszembe jutott. A viharban fán üldögélés egészen addig tartott, amíg egyszer vihar idején nagymamával ácsorogtunk a teraszon, és én pont kezdtem gondolkozni azon, hogy vihar, villám ide meg oda, fel kellene ülni a helyemre a fára. Nagyjából ekkor döntött úgy valahol valaki, hogy prezentál nekem egy bemutatót, mire is képes a természet. A terasztól néhány méternyire, azzal nagyjából pont szemben lévő diófáról egy villám egy pillanat alatt "leakasztott" egy olyasmi vastagságú ágat, mint most a combom. A csattanás és a látvány hatására gyorsan letettem a viharban fán üldögélésről, pár nap múlva "leszereltem" a deszkát a fáról. Soha többet nem másztam fára viharban… (A viharokat később is szerettem. Massán is kiültem a teraszra villámokat nézni. Atika ott feküdt mellettem, és a legnagyobb dörgések közepette is nyugodtan szunyókált. Itt is akadt valaki, aki próbált lebeszélni erről, de a "fejnehézség" az idő előrehaladtával csak nőtt…)
Szinte folyamatos program volt, hogy hajnalban, fél ötkor elmentünk megfejni nagynéném tehenét. Ennek az volt az oka, hogy a csordát ötkor hajtották ki a legelőre, ellenben Nénje négykor elment dolgozni a TSZ-be, azaz ő akadályoztatva volt. Én álltam az istálló ajtajában, néztem Nagyi hogy feji a jószágot. Aztán kaptam egy bögre friss tejet, a tej nagyrészét leadtuk a Tejcsarnokban. A kapott pénzt visszavittük Nénjéhez, letettük a konyhában az asztalra. Vissza Nagyihoz, hogy ott is induljon a nap. Kiengedtük a tyúkokat, itt már nekem is volt teendőm. Búzát adni nekik, kicserélni a vizüket. A kiskacsáknak kukoricát morzsolni, majd darálni. Esetleg egy, könyökig érő kesztyűben "csanalat" szedni, aztán úgy, mint a petrezselymet, felaprítani, összekeverni a darált kukoricával, és adni a kiskacsáknak. Nagy sikere volt. Időnként kiengedtem a tyúkokat a kerítésen kívülre "gyepelni", és hajkurászgattam őket, hogy ne mászkáljanak ki az útra. Néha a disznó is szabadon kószált, időnként nagy egyetértésben ácsorogtunk a kis sárgabarackfa alatt, ahol én az elfogyasztott barackok magjait ledobáltam a földre, ahonnan lendületesen felkapkodta, és nagy ropogtatva megette
Ha egy ideje nem esett eső, bevett rendes esti program volt a diófák locsolása. Nagyi húzta a kútból a vizet, vödörrel elvittük a fákig, mindegyik kapott 4-5 vödörrel. Ez is jó emlék, kellemes esték jutnak eszembe, ha rágondolok, vagy mesélem Dorkának.