Rendhagyás!

Hogyan rendhagyunk? És miért?

Fogas, ravasz kérdések ezek…

Amikor megalapítottuk az egyesületet - VGYBE -, akkor még dinoszauruszok csordái legelésztek békésen a Bükk kies lankáin, én pedig egy fehér bunkósbotra támaszkodva, ágyékkötőben kergettem a vacsorának valót. Azaz ez nem kifejezetten "máma" volt… Hamar eldöntöttük, hogy fogunk csinálni valami iskolákhoz köthető "előadásosat". Csak akkoriban még osztályfőnöki órában gondolkoztunk. Hogy megyünk, és elmeséljük, milyen a vakoknak, jajj, jajj, borzasztó. Tervbe volt véve, hogy keresünk vakvezetőkutyásokat, meséljenek ők is, mi is történik pontosan, amikor egy vakot látunk az utcán, akinek egy kutya a szeme. De aztán közben megérkezett a járvány személyesen, mindenki otthon maradt, még Győrfy Pál is, iskola sehol, csak online. Hát, ez így akkor nem fog menni… Akkoriban kezdtünk hangoskönyv ügyben is mocorogni, bár igazából ekkor még nem sejtettük teljes mértékben, hogy egyszer majd erre lesz az arra. Telt és múlt az idő, kihaltak a dinoszauruszok, már volt iskola is megint, amikor összefutottam a lányom magyartanárával. Dumáltunk egy kicsit, majd megkérdezte, nem lenne-e kedvem beszélni egy kicsit a hangoskönyvekről a diákoknak. Hohohó… Dehogynem… Aztán jobban átgondoltam, éreztem, hogy egyedül kevés leszek ehhez. Gyorsan érkezett is a segítség, volt, aki vállalta, hogy jön, és amikor már végképp eltévedtem a saját, időnként magamnak is nehezen követhető mondanivalómban, akkor kisegít. Vagy beszél a saját tapasztalatairól, vagy felolvas. Volt ez a felolvasás már vers, de mese is. Addig nekem van időm levegőt venni, gondolkozni. Nem tölt el túlzott büszkeséggel, hogy az első alkalomhoz hasonlóan nagyjából négy-öt mondat van megtervezve előre a fejemben, a többit majd a helyzet megszüli. Néha a végén jövök rá, hogy mit felejtettem el az elején. Mindegy, ez van…

Sokat segít, amikor kérdeznek a gyerekek, mert a válaszadás még megy, és így legalább biztos olyanról van szó, ami érdekli is őket. Úgy pedig némileg egyszerűbb…

Volt már olyan, hogy csoportbontásban lévő, viszonylag kis létszámú diákkal beszélgettünk, de olyan is, hogy 7-8 osztálynyi nebuló ült velünk szemben. Egy dolog tűnik állandónak, hogy érdeklődnek, kérdeznek, a végén pedig a pedagógus kérdezi meg, hogy lesz-e, lehet-e legközelebb. Azon igyekszünk, hogy legyen, mert úgy tűnik, van értelme annak, amit csinálunk. Még akkor is, ha tudom, hogy legközelebb is négy, esetleg öt mondatot tervezek meg előre, a többi meg majd jön… :)

Bővebben itt:

https://rendhagyoirodalom.webnode.hu/<br>