Tavaszi elmélkedések (Päter Pietrus)

A délelőtti séta befejezése után üldögéltem a konyhában, kolbászt falatoztam és friss paradicsomot. Közben olyanok jártak az eszemben, akik már nincsenek közöttünk ezen a világon, pedig korábban nagyon is itt voltak. Néha életünk fonala egy ideig párhuzamosan haladt, néha kereszteztük egymást a végtelen térben és időben, aztán távolodtunk esetleg véglegesen. Családtagok, barátok, ismerősök kusza forgatagát idéztem meg. Sokszor évtizedek gomolygó ködén, és az eltelt idő történéseinek sűrű erdején keresztül nem volt könnyű, de egy jellegzetes tárgy vagy szófordulat felidézésével mégis megjelentek ezen a napsütötte késő délelőttön. "Itt vagyok..." mondták, majd tisztult a kép, fénykeni kezdtek a fakult emlékek, és betöltötték a rendelkezésre álló szűk teret. A korábbi életükön gondolkoztam, ki, honnan hiányzik, hol nem lehet őket már megtalálni, mire nem lehet választ kapni tőlük. Egy jóbarátom jutott eszembe, aki váratlanul, még majdnem fiatalon vette kezébe a vándorbotját, és indult a már korábban távozottak nyomába. Ekkor valamiért az addigi kinti zaj elhallgatott, és sokáig tartó, szinte éjszakai csend telepedett körém. Mintha a köröttem lévő világ is elmélkedni kezdett volna velem együtt a folytonos változásról, az elmúlásról. Keringtek, cikáztak a gomolygó emlékek a jól hallható csendben. A szomszédos templom harangjai is csatlakoztak társnak a csendes gondolatok porosodó országútján: aznap épp öt perccel később mérték ki a delet, mint ideje lett volna. Nem akarták megtörni a csendes elmélkedés varázsát...