Tél

Tél

A tél magányos évszak. Ez szinte kézzel foghatóan érezhető, mikor járjuk az erdőt, ropog a hó lépteink súlya alatt, amint haladunk a végtelennek tűnő térben. A hólepte tájon ameddig a szem ellát, mindent beborít, ellep az áthatóan vakító fehérség. A természet csendje különös hangokon szólít meg, melyet csak ekkor és itt hall az emberi fül. Szinte elnyel az áthatolhatatlan tér, ahol minden nesz elhalkul, sokszor csak a saját lélegzetünk duruzsol kitartóan a fülünkben. A csupasz, lombja vesztett ágak, és a téli álomba merült, a fagyban halkan szendergő csermely, mintha csak a csend világának hallgatag tárgyai lennének, jéggé merevedett emlékei a régmúlt nyarak élettel teli zsongásának.

A hideg széllel kísért, sötét estéken, az ablaküvegen előbukkanó jégvirágok mintázatai magányos karcolatként jelennek meg, mintha ők is a nélkülözhetetlen részévé kívánnának válni a szomorkás, télbe süppedő tájnak.

Gyakran elmélázik, magába merül ilyenkor az ember, gondolatai együtt dideregnek a fagyos természettel, és várják a megújulást. Az elmúlás és az újrakezdés körül járják szüntelenül belső táncukat a gondolatok. A tél, a hideg mellett, magával hozza azt a lelki békét, amely szükséges ahhoz, hogy a minket körülölelő természet mellett mi magunk is újjáéledjünk.